Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Szárnyas fejvadász. Ridley Scott klasszikus sci-fije erre a regényre alapul. A filmet már ismertem, rég el akartam olvasni a könyvet is.

A filmnek elég furcsa címe van, elvégre senkinek nincs szárnya. Ellenben az angol címe - Blade Runner - no, az sem jelent semmit. Scott állítólag megvette a Blade Runner címet egy teljesen független regénytől, mert az nagyon cool volt. A címnek semmi köze a filmhez.

A regény címe, Álmodnak az androidok elektronikus bárányokkal? furcsa, vicces, de... a regény _pontosan_ erről szól. Belegondolva, kevés ennél kifejezőbb címmel találkoztam. Akárcsak a film, a regény is az ember-gép viszonyt feszegeti: hol végződik a gép, mitől lesz ember? és fordítva? Átérzik-e mások érzéseit? Álmodnak-e? És ha álmodnak, miről álmodnak; az emberek álmait álmodják, vagy saját álmaik vannak?

A regény és a film egészen más. Hasonló pontról indul, a szereplők ugyanazok, és a történetben is sok hasonló eseménnyel találkozunk. Mégis más történik, bennük, pl. a film nagy záró jelentét hiába vártam, semmi hasonló nincs a regényben. A regény vége is hasonló, de különbözik a filmtől... pont úgy, ahogy egy film és egy könyv más műfajt jelent.

Meglepődtem, de elektronikus bárány is szerepel a könyvben, sőt igen központi szerepet töltenek be az állatok - mind a valós, mind a "hamis", elektronikus állatok. A filmből ez a vonal kimaradt, illetve nem szerepel benne.

Ahogy a Szárnyas fejvadász nagy film, az Álmodnak az androidok elektronikus bárányokkal hasonlóan nagy regény. Klasszikus, megéri elolvasni. Akkor is megéri, és akkor is ad újat, ha már ismered a filmet. Nekem adott, bőven.

Ötös skálán: 4 és fél.

Dmitry Glukhovsky: Metro 2033

Sokat hallottam már a regényről, el akartam olvasni. Könyvesboltokban sokszor találkoztam Metro <varázsszám> feliratú könyvekkel, és sokat kerestem, hogy végül a legkisebb számmal rendelkezővel (2033) kezdjem.

Azt hittem, amolyan Fallout-szerű posztapokaliptikus képződménnyel állok szemben, csak egy orosz változattal, de egy idő után erősen elbizonytalanodtam. Moszkvai metró, világháború után, óvóhely, de olyan furcsán viselkedik mindenki. A könyv első fele arról szól, hogy a metróban túlélő oroszok különböző államformákat próbálnak ki: törzsi társadalmak, ahol az erősebb az úr, kapitalista nyugat, fasizmus és kommunizmus egyaránt megjelenik, ráadásul igen sok díszlettel. Az egyes megállókban kialakult városállamok háborúznak egymással, és senki nincs biztonságban. Az alagutakban pedig különös dolgok történnek, és nem jó egyedül maradni a sötétben.

Nehéz volt elképzelni a világot, amit bemutat, nem értem, honnan van energiájuk, miért van annyi, hogy folyton világítanak. (Jó, maradt, és sztalkerek hozzák a felszínről... btw: nagyon értékelem az utalást/tisztelgést a Piknik az árokparton c. regény felé.) Értem én, hogy gombákat termesztenek, és azt eszik, no de ennyit? Azt értem, hogy ennyi ember elfér, van annyi helyük, hogy mezőgazdasági tevékenységet végezzenek, ami évekig el is tartja őket? Ha ekkora bajban vannak az emberek, tényleg államokat alakítanak, akik szabályos háborút viselnek? Tényleg útleveleket állítanak ki, és ezeket ellenőrzik? Ha annyira el vannak vágva egymástól a városállamok, hogyhogy ellenőrzik és elfogadják egymás útleveleit? Olyan erőltetett volt az egész.

Valahogy nem tűnt logikusnak ez az egész... Ráadásul egy csomó titokzatos, természetfeletti esemény/utalás...Végig nem értettem, hogy akkor ez most egy ennyire szar könyv, vagy esetleg a felszín mögött meghúzódó allegória segítségével egy mélyebb tartalmat akarna átadni (amit én nem értek). Vagy egyik is, másik is?

Több hétig szüneteltettem a regényt, és mindenféle mást olvastam közben. Nehezen tudtam rászánni magam, hogy folytassam.

A regény második fele viszont igen felpörög. Sokkal falloutosabb a hangulat, de valóban tud többet adni. Rendkívül beszippantott, és a korábban felmerülő problémákat is ügyesen kapirgálta. A regény második felét szinte egy helyben ülve olvastam végig. A vége is nagyon érdekes, nem számítottam a csavarásra. Ugyanakkor értékeltem, hogy a felépített világot nem teszi tönkre, nem váltja meg, szóval lehetnek Metro <még nagyobb varázsszám> könyvek.

Ötös skálán: 4' (a könv eleje talán csak 2, de a második felében vannak 5-ös részek is)

Guild Wars 2 és A végzet pereme

Nemrég kerültem kapcsolatba a Guild Wars 2-vel. Ez is MMORPG, abból pedig már sok van, a GW2-ben az alábbiak miatt mélyedtem el:

• Szimpatikus üzleti modell: Egyszer kell megvenni (és mivel megveszed, nem bombáz reklámokkal, és nem akar folyton rádsózni valamit), annyit játszhatsz vele, amennyit akarsz, tehát nincs havidíja. Most, hogy kijött az első kiegészítő, az alapjátékot ingyenessé tették, így befektetés nélkül kipróbálható. Itt is vannak mikrotranzakciók, de nem lett tőle pay2win, valódi pénzért csak esztétikai és kényelmi funkciókat kapsz, nem leszel tőle erősebb.
• Jól lehet csapatban játszani. Különböző szintű játékosok is tudnak együtt nyomulni. Aki túl magas szintű lenne, annak lecsökkenti (máshol a túl alacsony szintűeket felnöveszti), hogy mindenkinek hasonló kihívást jelentsenek a pályák.
• Az együttműködő játékosokra van kihegyezve. A nyílt világban nincs PvP (játékos-játékos elleni harc), elég nehéz ártani a másik játékosnak.
• A könnyű játszhatóságra van kihegyezve: Induláskor oda tudsz teleportálni bármelyik faj kezdőhelyére (és általában is nem arról szól a játék, hogy sokat-sokat caplatsz), a karaktereid közös kasszán vannak, egy helyre gyűjtik a nyersanyagokat stb. (Ez persze a szerepjáték elemek rovására megy.)
• Ugyanakkor nagyon mély PvP (játékos-játékos elleni harc) is van benne, de a nyílt világban való barangolástól teljesen külön. Ha PvPzel, felvisz max szintre, megkapsz minden képességet, és a tárgyaid spec képességei sem számítanak. Mindenki egyenlő esélyekkel indul, nem arról szól, hogy az erős karakter lenyomja a gyengét.

Jópofa hangulata van, szépen kidolgozott világban játszódik, persze erősen harcorientált. A szabad kalandozás mellett van story-mode is, bár az az MMORPG műfajnak sosem erőssége.

Elkövettem viszont azt a hibát, hogy vettem egy Guild Wars könyvet. Ez A végzet pereme (Destiny's Edge) címet viseli. Az edge szó itt valószínűleg nem peremet, hanem a penge élét jelenti, de A végzet pereme nem ettől rossz. Ennek a könyvnek minden porcikája pocsék, ordít róla, hogy csakis és kizárólag a számítógépes játék felvezetőjének készült. Az események logikátlanok, a karakterekben semmi, de semmi érdekes nincs, a történet egyik csihi-puhiból a másik csihi-puhiba tart, és közben egyre nagyobb és nagyobb szörnyeket hentelnek.

A végzet pereme ötös skálán: 1 és fél, és több szót kár is vesztegetni rá.

Moskát Anita: Horgonyhely

A Horgonyhely az egyik legfurcsább regény, amit olvastam. Olyan világban játszódik, ahol senki nem távolodhat el attól a ponttól, ahol megszületett, így helyhez kötve (horgonyhelyéhez kötve) kell leélnie életét. Egyedül a terhes nők jelentenek kivételt, ők rendelkeznek az utazás (vándorlás) különleges képességével.

Férfiak csak a ház körüli munkákat tudják elvégezni, a világban nőuralom van, sőt nem is egyszerűen a nők, hanem a terhes nők kezében van a hatalom. Csak ők lehetnek favágók, katonák, kereskedők, és aki nem terhes az is terhes akar lenni, és nagyon nem mindegy, hol születik meg a gyereke, mert onnantól kezdve ott ragad, egész addig, amíg újra teherbe nem esik. Érezhető, hogy ez a könyv igen bizarr -- ugyanakkor nagyon-nagyon jó.

Aki a fantasytől csak sárkányokat, röpködő tűzgolyókat és kardozást vár, annak nem a Horgonyhely lesz a kedvenc könyve. Itt a szereplők többsége nem harcias, sokkal inkább lelkizik, és sötét titkokat túr elő.

A figurák esendők, érdekesek, és nem vagy nem egyszerűen oszthatók fel jókra és gonoszakra. A világ néhány dologban különbözik csak a miénktől, és ezt a néhány dolgot fejti ki a regény, méghozzá igen alaposan. Érdekes, kegyetlen, sötét és beteg világ a Horgonyhely világa, sosem lehet tudni, mi fog történni a következő oldalon. Ugyanakkor mindennek oka van, a dolgok logikusan épülnek egymásra, és nem véletlenül történnek.

A Horgonyhely döbbenetesen jó könyv, olyan fantasy, ami nem klisékre, hanem tényleg a fantáziára épül. Nagyon nagy hatással volt rám, bár galamblelkű olvasóknak és gyereknek egyáltalán nem ajánlom.

Ötös skálán: 4 és fél.

Annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, más könyvet is szeretnék olvasni az írónőtől. Be is szereztem tőle a Bábel fiait...

Hernád Péter: Hollóember

Nagyon szeretem a magyar fantasyt. Különösen, ha nem csak az amerikait majmolja, és kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, hanem akkor szeretem igazán, ha igazán hazait tud hozzáadni. Most fejeztem a be a Hollóembert, és... lenyűgözött.

A könyv egy magyar szuperhős-csapat, a Garabonciás Osztag napjaiba enged bepillantást. A prológus egy nápolyi akcióval indul, hangulatosan mutatja be a csapatot az épp lezúzásra kerülő főgonosz szemszögéből. Sem a prológusban, sem a történet első felében-harmadában, amelynek középpontjában címszereplő Hollóember áll, nem találtam semmi különöset. Hollóember ekkor még akármelyik amerikai műben is szuperhősködhetett volna - azt leszámítva, hogy katolikus pap, mert az ott nem szokás.

Később megjelenik a csapat. Pannónia Parancsnok, közel sem nagy formátumú vezető, hanem egy esendő kisember, aki iszik, fontoskodik, és próbálja hangsúlyozni, hogy ő a főnök. Fanyűvő öntörvényű, és csak verekedésen és a nőzésen jár az esze. Fürkész pedig egyáltalán nem akar szuperhős lenni. De végül is egy csapatot alkotnak... illetve nem igazán, mert folyton összevesznek és széthúznak. Tradicionális szuperhős-mentalitással Hollóember rendelkezik, bár a maga módján ő is bomlaszt, akárcsak a többiek. Bekerülnek a magyar valóságba fantasy világba, a történet Budapest XXV. kerületében játszódik, ami valahol Pest egy külvárosa lehet lakótelepekkel, maffiával, droggal és prostitúcióval, és mindennel, ami kell. Hőseink pedig vagy egymást marják, vagy a múlton keseregnek.

Szuperhősök és XXV. kerület, de a könyv igen érdekes körképet ad a magyar társadalomról. Nagyon szeretem, amikor a fantasy eszközeivel ír valaki valós problémákról. Közben elképesztő poénok vannak a könyvben, nem a fingós-böfögős fajtából, hanem sokkal finomabbakból. Összességében nagy hatással volt rám, gratulálok, le a kalappal!

Ötös skálán: 5 (az elején amolyan 3-asféle volt, utána lett 4, de a végére egyértelműen 5; ebben a könyvben mindennek, még a 3-as kezdésnek is megvan az oka)

Remélem, a szerző beváltja ígéretét, és hamarosan megjelenik a következő, Pannónia Parancsnokról szóló kötet. Már nagyon várom! :)

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Az a gond az olyan fergetegesen jó könyvekkel (filmekkel, mesékkel stb), mint az Ólomerdő (korábban itt írtam róla), hogy nagyon nehéz hozzájuk folytatást írni. A folytatás vagy olyan lesz, mint az eredeti, és ekkor az olvasó húzza a száját, hogy az író még egy bőrt lehúzott arról a szerencsétlen rókáról, vagy valami merőben más lesz, és ekkor az olvasó azért húzza a száját, mert ez nem az, amire számított.

Az Üveghegy írója nagyon ügyesen birkózott meg a kérdéssel. Az Üveghegy kellően olyan, mint az Ólomerdő, de mégis más. Visszahozza az előző könyv hangulatát, szintén fantasy, szintén urban fantasy elemekkel, amelyek nem kerülnek túlsúlyba, szintén felvonultat sok-sok népmesei motívumot, szintén körüllengi a történetet egy furcsa, nyomasztó, bajós érzés.

Csak lassan lehet olvasni. Ha Drizzt Do'Urden kalandjait olvasom, nyugodtan falhatom az oldalakat: Drizzt úgyis mindig győz, ha esetleg nem, akkor mégis, és ha épp kihagytam valami fontosat, majd visszalapozok. Az Üveghegyre, ahogy az Ólomerdőre is figyelni kell, rá kell hangolódni, döbbenetes hangulata van, amely alaposan beszippantja az olvasót. Nagyon mély, és nagyon női olvasmány, amiben sokat lelkiznek; (hozzám hasonló) férfiember soha nem tudna ilyet írni.

A könyv szado-mazo kapcsolatokról szól, minél jobban szeretik egymást a szereplők, annál jobban bántják egymást. Fantasy nyelven: sárkányok lesznek, és a sárkányok központi szerepet játszanak a könyvben.

Két kisregényből áll. Az elsőnek a címe Üveghegy, itt nagyon érdekes, ahogy az írónő Lóna szemszögéből, egyes szám első személyben mesél. Lóna volt az Ólomerdőben az anyuka, aki negatív... nem egészen pozitív szereplő volt, különös látni, hogy ő mit akar. A második kisregény a Kősárkány, ez egyes szám harmadik személyben szól Emeséről és a többiekről.  Az első kisregény kerek egészt alkot, a második viszont nem zárul le rendesen, az írónő sok-sok szálat függőben hagy. Szerencsére még három kötetet ígér a történethez, de akkor sem szép dolog így hagyni abba. Nem azért fogom megvenni a következő kötetet, mert ez ilyen cliffhangerrel maradt abba, hanem azért, mert azt is Kleinheincz Csilla írja. xD

Ötös skálán: 4, de csak azért nem több, mert nem fejeződik be rendesen.

Robert A. Heinlein: Csillagközi Invázió

A minap találkoztam a Csillagközi invázió (Starship Troopers) című könyvvel. Emlékeztem az azonos című filmre, és eszem ágában sem volt filmforgatókönyvet olvasni. A fülszövegből viszont azt tudtam meg, hogy ez egy régi, klasszikus sci-fi, és a film is ez alapján készült (és ez ihlette pl. Joe Haldeman Örök háború című fantasztikus művét is). Csak egy akciófilm volt, de rémlett belőle egy-egy kiszólás, ami arra utalt, mintha valami furcsa, sötét világ lenne mögötte. Rögtön lecsaptam rá.

A film arról szól, hogy az emberiség óriási bogarak (pókok) ellen harcol. Ha csupán a tényeket vesszük, a regényben is majdnem ugyanazok az események történnek, mint a filmben, de a regény nem a bogarakról szól, a bogarak elleni háború csak díszletet, hátteret jelent.

A regényben főként nem akció, hanem osztálytermekben és kiképzőtáborokban szóló tanár-diák beszélgetésekre épül, amelyekben az író - a tanárokon keresztül - politikai nézeteit fejti ki. Ezekben a hadsereget, és a hadseregre épülő világot és kultúrát méltatja. Az a sötét, erőszakra épülő világ, és szemét diktatúra, ami a filmekben beszólásokat véltem felfedezni, itt nem sokkal inkább utópiaként jelenik meg, az író az erőszak és a hadsereg szükségességét mutatja be. Magát a regényt az ihlette, hogy egy nukleáris leszerelés elleni tiltakozásra válaszul az író ellen-tiltakozást szervezett (mármint azért, hogy atomfegyverre márpedig szükség van), és erre vonatkozó érveit fejti ki. Olyan társadalmat mutat be, amelyben csak az szavazhat, aki önkéntes katonai szolgálatot teljesített, mert a katonaságtól lesz valaki "ember" (teljes jogú polgár). Nem csodálkozom, hogy az amerikai hadsereg az ajánlott olvasmányok között tartja számon.

A Csillagközi invázió a maga módján nem rossz regény, de olyan mértékben ellentétes állásponton vagyok az író nézeteivel, hogy folyamatosan bosszankodtam olvasás közben. 

Ötös skálán: 4 (értem én, mit akar mondani, megpróbálom elfogulatlanul megítélni, de olvasás közbe tényleg rettenetesen utáltam, és most is utálom).


Heinlein teremtette meg az erőt növelő, high-tech nehézpáncélba öltözött, szuperfegyverekkel felszerelt csillagharcos fogalmát. Ez jelenik meg a Warhammer 40000 és a StarCraft világokban, de a Fallout-ban, és rengeteg más helyen is. Ez kétségtelenül markáns hatással volt a sci-fikre.

Joe Haldeman a Csillagközi invázióra válaszként írta az Örök háború című regényét, amely nagyon hasonló környezetet és nagyon hasonló történetet mutat be egy egészen más, mélységesen pacifista nézőpontból. Ott nem az erőszak szükségszerűségét magyarázó eszmefuttatást olvas az ember; ellenkezőleg: a végén az derül ki, hogy az egész háború teljesen értelmetlen volt, félreértés miatt tört ki, és gazdasági érdekek tartották életben, az emberiséget senki nem támadta meg.

Jó lenne ismét megnézni a filmet, igen fura beszólásokra emlékszem, és ott valahogy nem esett le, hogy pozitív jövőképet fest le. Lehet, hogy ez nem véletlen; Paul Verhoeven, a rendező azt nyilatkozta, szándékosan változtatott a dolgokon, mert annyira nem értett egyet a regény politikai tartalmával. Ha ennyire belenyúlt, vajon fair dolog ez az eredetivel szemben? (Állítólag a Robotzsaruban is van egy-egy különös utalás, nem láttam, pedig klasszikus; meg kellene nézni.)

Több Starship Troopers film is készült:

1. Starship Troopers (1997) - Ez egy akciófilm, amiben bogarakat ölnek.
2. Starship Troopers 2: Hero of the Federation (2004) - Semmi, de semmi köze az első részhez, sem a történetnek, sem a műfajnak. A második rész horror/thriller, amiben mindenki csúnyán végzi, aki csak szexel. Elég gusztustalan lett, és igen rossz érzésem lett tőle. (Ez lehet, hogy azt jelenti, a maga nemében jó.) Nyilvánvaló, hogy a költségvetése sokkal alacsonyabb az első résznél, ordít, hogy nincs benne olyan jelenet, amiben az ember a bogár-harcossal küzd; vagy az egyikőjük látszik, vagy a másik. Sok helyen ordít, hogy stúdióban készült, mert néha semmi díszlet nincs, csak sötétség, és füst, és a páncélosok ijedten néznek, és lőnek.
3. Starship Troopers 3: Marauder (2008)- Nem láttam, de állítólag az elsőnek a műfaja, és Rico is feltűnik benne.
4. Starship Troopers: Invasion (2012) - Ezt sem láttam. 

Robert Jordan: Az idő kereke

Az idő kereke (Wheel of Time) egy monstre fantasy sorozat. Az első két kötetét (A világ szeme és A nagy hajtóvadászat) olvastam eddig. Igen hangulatos, alaposan beszippantja az embert, bár van benne némi klisé...

Van benne minden, ami csak kell: Szegény árva fiú, titokzatos származással, Sötét Úr, aki a távoli Mordorból Shayol Ghulból ármánykodik, és csak a szegény fiú állíthatja meg. A fiúnak el kell hagynia békés szülőföldjét, a Megyét Emondmezőt, de ijesztő fekete lovasok, nazgulok myddraalok jelennek meg a környéken, akik mindenkiben félelmet keltenek. Van titokzatos Jedi lovagok Aes Sedai-ok, akik természetfeletti hatalommal rendelkeznek, de csak nők állhatnak a soraik közé (mint a Bene Gesserit estén). Ebből adódóan Obi wan Kenobi (illetve a neki megfelelő személy) is nőnemű, bár tartozik hozzá egy külön kardforgató (őrző) is. Férfi ugyanis nem tud varázsolni (itt: fókuszálni), de ha mégis, abból nagy baj lehet. Szegény főhősünkről persze kiderül, hogy tud varázsolni, és ő a Kwisatz Haderach Újjászületett Sárkány, az eljövendölt szuperhős, aki egyesíti Luke Skywalker, Paul Atreides és Harry Potter képességeit, és majdan (remélhetőleg legyőzi a Sötét Urat). Meghal persze kismillió ork trallok, akiknek az a szerepe, hogy számolatlanul lehet ölni őket. Szerepel még a bölcs öreg Gandalf Merrlyn, aki pártfogolja hősünket és titokzatos tanácsokkal látja el, de egyszer elkiáltja magát, hogy "Fussatok, bolondok!", és egyedül szembeszáll a balroggal myddraallal, és hősi halált hal, hogy hőseink elmenekülhessenek (de ne aggódjunk érte, később még visszatér). Szerepel még egy nem ember fajú (ogier) karakter, aki az elfek és törpék ötvözése: faimádó, természeti nép hegyes füllel, aki nagyon sokáig él, és ennek megfelelően megfontoltan gondolkozik, ugyanakkor remek mesterember, aki a kövekhez is ért, és mindennek a tetejébe rendkívül szőrös.

Itt is azt követi az író (mint a Tűz és jég dalában G. R. R. Martin), hogy "elrontja", elferdíti a neveket, kifejezéseket, és ezzel misztikus hangulatot kölcsönöz a műnek.  Hősünk is Rand (Randall) al'Thor  egy másik hős pedig al'Lan (Allan), és itt van Merrlyn (Merlin) a varázsló és számos hivatkozás az Arthur legendára, pl. Galad, a nagyonjófiú, Gawyn stb, és persze maga Sasszárny Arthur is, aki majd nagy baj esetén visszatér. A Sötét Úr neve pedig Shaitan (az iszlám ördög elnevezése, ahogy II. Letót is nevezik a Dűnében halála után), és számos más név is a mi világunkban lévő elnevezésre utal. Mindez nagyszerűen összhangban van azzal, hogy az Idő Kereke forog, az idő múlik, minden változik, a dolgok legendákká, mítoszokká válnak, majd minden feledésbe merül. A Sötét Úr és a Sárkány reinkarnációi (ő itt az Örökkévaló Bajnok) pedig örökké vívják viadalukat. Így ez egyaránt játszódhat a múltunkban vagy a jövőnkben ("réges régen, egy messzi-messzi galaxisban"), de valami kapcsolata van a mi világunkkal.

Nagyon gondosan, aprólékosan kidolgozott fantasy világ szerepel a műben, és a fent leírt gyengeségek ellenére remekül elszórakozik rajta az ember. Különösen átütő élményt nem nyújtott, de ennek ellenére remek hangulata van.

Ötös skálán: 3 és fél.

Az első könyv remekül olvasható önállóan. Meglepően lezáródnak a szálak, annyira, hogy nehéz elképzelni, hogyan folytatódik majd az egész... De folytatódik!



Frissítés 2016-07-02:
Túlságosan lezúztam a művet. Az első három kötetet (A világ szeme, A nagy hajtóvadászat, Az újjászületett sárkány) olvastam el a baromisokból 14-ből. Nagyon szépen megírt mű, rengeteg ötlettel. Igen, sok klisét használ, de ez szándékos, épp az adja a keretét, hogy az idő kereke forog, az idők változnak, az idő ciklikus, előbb-utóbb mindig ugyanazok a dolgok történnek meg.

Rengetegen hivatkoznak rá, pl. GRR Martin Tűz és jég dala ("Trónok harca") könyvei telis-tele vannak Idő kereke hivatkozásokkal/tisztelgésekkel. Eleve, a Nagy Játék, a nagy házak titokzatos játéka a hatalomért, az a Daes Dae'mar. A politikai játék, ahol mindennek jelentése van, ahol minden mozdulat és gesztus mély értelemmel bír, de legalábbis mindenki belemagyarázza, ezért semlegesség nincs. Szuperhősünk pedig később, ahogy szuperhőssé válik, elmaradoz, és a többi, kevésbé fontos, de sokkal emberszerűbb karakter nézőpontjából követjük a történetet.

Van néhány órási ötlet benne, és elismerem, tényleg klasszikus. A harmadik könyv után lezárult valami, most megpróbálok kicsöppenni belőle. Talán valamikor még folytatom...

Ötös skálán: 4.

R. A. Salvatore: Az utolsó lépés

Az utolsó lépés (The Last Threshold - a könyv fülszövegében "végső átjáró") Salvatore Neverwinter című regényciklusának negyedik, most már tényleg befejező része. Az első kötetről itt, a második kettőről pedig itt írtam korábban.

A harmadik kötet, a Kharón karma igen felpörgött, még meg is dicsértem. Érthető volt, hogy hőseink mit akarnak, miért küzdenek, megjelent egy jópofának induló sötételf vonal, ott volt a levegőben a feszültség Drizzt, Dahlia és Entreri között, szóval volt a történetnek eleje, közepe és vége, és igen pörgős lett.

Nos, Az utolsó lépés esetén erről szó sincs. A könyv első harmadában Drizzt úgy csinál, mintha valami nagyon fontos dologhoz akarná elcsábítani a hősöket, de végül egy igen pitiáner karitatív akcióba fog. Utána elkezdődik egy érdekes vonal, és elindulnak kiszabadítani Drizzt kimondhatatlan nevű párducát (aki a 3. kötetben fogságba esett), ami egy igen furcsa fordulat követően egyszer csak véget ér. Drizztről mindenféle jövendölések is köröznek, felmerül, hogy ő mégis vajon melyik istennek a kiválasztottja, de végül nem sok teteje lesz a dolognak. A könyv utolsó harmadában pedig óriási a feszültség, és... nem történik semmi. Illetve az utolsó oldalakon valami mégis... talán.

A könyvborító érdekessége, hogy ez a jelenet megtörténik a könyvben. Az első könyv címlapján Drizzt és Dahlia harcolt, pedig abban sose küzdöttek egymással. A második könyv címlapján Drizzt és Barrabus harcolt, holott a könyvben ők sem csaptak össze. A harmadik könyvben Drizzt és a párduc a netheri barbárral és csapatával viaskodik, holott az a szarvas marha csapat nélkül állt ki Drizzttel és a társaival. Háromfejű koponyás izével viszont tényleg harcol Drizzt. Mielőtt valaki belegondolna, hogy az vajon ki lehet, elárulom, semmi jelentősége.

Ötös skálán: 2. (Ha esetleg mégis több, az azért lehet, ami most következik.) 

SPOILER!

SPOILER!!

SPOILER!!

Na szóval, mégis mi történik a könyv végén? Drizztet lecsapják, és... meghal? Nem írják le, hogy meghalna, de az író nagyon olyan hangulatot kelt. Tudom, Drizzt majdnem minden könyvben meghal, de utána kiderül, hogy mégsem. De ez valahogy... nem olyan.

Állítólag Drizzt persze visszajön, feltámad stb, legalábbis a The Sundering címet viselő könyvben visszatér - állítólag a társaival, a Csarnok Hőseivel együtt. És az mintha nem is visszaemlékezés volna, hanem Drizzt történetének folytatása, holott Drizzt...

Drizztet lecsapják, méghozzá egy teljesen értelmetlen küzdelemben. Várható volt, hogy a küzdelemre sor kerül, még könyvborító is készült róla. Megtudjuk, Drizzt simán győzhetne is a harcban, de mégsem teszi, nem akar győzni, megsebesül, utána megmentik, és egyszer csak megjelenik, pont úgy, ahogy Bruenor is megjelent valahol az első részben bekövetkezett igazi halála után.

Elolvasva ezt a kritikát, helyére került bennem valami. Az egész történet, tehát mind a négy rész ezt készítette elő, előjáték volt ehhez a csatához. Nem arról van szó, hogy Dahlia mindig megöli a szeretőit, és Drizzttel ugyan kivételt tenne, de ha Drizzt dobja (mert ő nem Catie-Brie) azt nem viseli el. Arról van szó, hogy sok év eltelt, és Drizzt nem találja a helyét a világban. Minden megváltozott körülötte, a barátai meghaltak, nem érti, mit keres itt. A harmadik könyv végén a pajzstörpe vámpírként támad fel, és azt hinné az ember, lesz vele valami, mire fogja magát, és megnézi a napfelkeltét. Értelmetlen? Ő tudja, hogy a sorsa lezárult, véget ért, tudja, mi a dolga. Pont ezt teszi Drizzt is. Elrendezi a dolgait, megteszi, amit tennie kell, és utána, nincs tovább élnie. A világ megváltozott, az AD&D negyedik kiadása egy jó évszázaddal később játszódik, amikor minden más. Salvatore itt elmeséli, hogy a kiadó kész tények elé állította őket, írókat, elmondták: a világban ez történik és kész. Ez egy másik világ, ahova Drizzt nem tud beilleszkedni. Elég sokáig élne, lenne lehetősége, de ez már akkor sem az ő világa, nem az ő társai (csupa őrült, torz lény veszi körül: egy pszihopata nőszemély, egy gyilkológép, akinek már rég meg kellett volna halnia, egy árny boszorkánymester (warlock) és két exárny, egyik sem igazán kedves jószág).

Így, utólag úgy gondolom, Drizzt most igazán meghalt.

Igen, fel fog támadni, mert fantasy kultfigura, sok pénz van benne, a rajongók követelik, a kiadó nyomja, stb. Fel fog támadni, de Az utolsó lépés, utolsó átjáró, utolsó küszöb, amit most átlépett, a halál, az elmúlás. Ha a sorozat azt hivatott bemutatni, hogy Drizztnek már nincs miért, akkor a Neverwinter ciklus mégiscsak egész jó, épp az a jó benne, ami olvasáskor nem tetszett. Az író tiltakozása, hogy nem tud mit kezdeni az AD&D negyedik kiadás világával, és ez a karakterének sem megy.

Visszajön még Drizzt, de most igazán elment.

Szegény Drizzt a mi időnk szerint negyedszázadon át volt velünk (még legelső blogbejegyzésemben is emlegetem), akkor olyan elpusztíthatatlannak tűnt.
Béke poraira!

Gáspár András: Kiálts farkast (1 és 2)

Gáspár Andrástól korábban az Ezüst félhold blues-t olvastam, illetve később rájöttem, hogy sok-sok mást is, mert az író műveinek jelentős részét álnéven, többek között Wayne Chapman-ként jegyzi. A Kiálts farkast olvasása előtt mindet nem tudtam, e könyveket főként az Ezüst félhold blues miatt vettem meg.

Mindkét regénynek egészen fergeteges hangulata van. Érdekes világot mutatnak be, és telis-tele vannak ötletekkel. Nem egy olyan oldalon csak úgy feldob az író egy-egy olyan ötletet, amelyekre pl. a Star Trek egész epizódokat építene, itt pedig csak megjelenik, és kész. Esik szó érvényesülési párbajról (hivatalos, államilag támogatott verseny, amelyben két személy karrierjét vetik rendszeresen össze, és egész életükben egymáshoz hasonlítják őket), a városokban lerakódó szennyeződésről, amely fokozatosan önálló tudatra ébred, művészekről, akik a gondolataikkal szobrokat formáznak, multinacionális vállalat birtokában lévő szamurájról, jövőbelátó űrlényekről, karrierista nőről, aki fokozatosan magába olvasztja, majd végérvényesen elnyeli a férfit, gonosz, csápos, lovecrafti űrlényekről, intelligens repülő autókról, alakváltókról, időutazásról, párhuzamos valóságokról és sok-sok másról. Nagyon aranyos hivatkozások, kiszólások is előfordulnak, pl. amikor a mutáns, kétéltű pincér az Istók nevet viseli stb. Ja, és nagyon poén, amikor egy regény Budapesten, de a városnak egy másik változatában (itt: a jövőben) játszódik, méghozzá úgy, hogy köthető a mai világunkhoz.

A Kiálts farkast I egy történet, amely önmagában lezárul. A Kiálts farkast 2 egy másik, független történet, alig van köze az első részhez. A második részek általában az első rész hangulatát próbálják idézni, de többnyire nyomába sem érnek, sokkal rosszabbak. Itt más a helyzet; a Kiálts farkast II történetét és műfaját tekintve is más, és sokkal-sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Talán azért, mert később készült, az író érettebb volt, jobban megkomponálta a regényt, míg az első rész kevésbé egységes, sokkal inkább ötletek (sok-sok-sok ötlet) egymás mellett.

Amire végül is nem jöttem rá az első résszel kapcsolatban, hogy mikor és miért kellett volna bárkinek is farkast kiáltania. A rosszemberről szinte végig lehet tudni, hogy rossz ember, de jó emberünk is tudja, hiába kiabálna, úgysem hinne neki senki. Egyébként jellegzetes, ahogy a rosszember megszegi a főgonoszok 55. parancsolatát: a deformált mutáns lények hasznos tagjai egy seregnek, de a diszkréciót követelő feladatokra nem őket kellene választani...

Mindkét Kiálts farkast fantasztikus olvasmány, minden scifi/fantasy rajongónak mélyen ajánlom, még sok-sok ilyen könyvet olvasnék.

Ötös skálán:

• Kiálts farkast - 4,5     
• Kiálts farkast II - 5 (!)

Patricia McKillip: Boszorkányerdő

A Boszorkányerdő című kötetben az írónő két kisregénye, a Vadág erdeiben (In the Forests of Serre) és Óföld elfeledett vadjai (The Forgotten Beasts of Eld) foglal helyet.

Mindkettő igazi gyöngyszem, érdekes, színvonalas, fantasyt művek. Mindkettő "női" fantasy, tehát sokkal inkább a lelkizős, mint a kaszabolós műfajból. A Wikipédia szerint mindkét regény díjakat nyert. Nem véletlenül!

A Vadág erdeiben találkozhatunk elvarázsolt királyfival, őt megmenteni készülő királylánnyal, egy rendkívül érdekes boszorkány-figurával, egy zsarnok ördöngös királlyal, mindenféle varázslókkal, és egy nagyon titokzatos fenevaddal. A szereplők nagy része eladja/odaadja/túszul adja a szívét, esetleg mások szívét lopja el vagy csalja ki, netán pusztítja el.

Az Óföld elfeledett vadjai főhőse egy varázslónő, aki a világtól elzártan élve mindenféle különös mesés fenevadakat gyűjt; "elhívja", magához szólítja őket. Egy sötét éjszaka egy vitéz hoz neki egy csecsemőt, aki meglehetősen zűrös családi háttérrel rendelkezik. Itt is a szereplők érzései - vágyai és különösen a félelmei - kerülnek a középpontba, és a különféle szereplők változatos módokon "elhívják" egymást. A bölcs vadkan pedig egy óriást emleget, akinek eltalálták a szemét, és az befelé fordult, mire az óriás magába nézett, és szörnyethalt attól, amit látott.

Ötös skálán mindkettő 4 és fél (legalábbis 4 és 5 között).

R. A. Salvatore: Neverwinter és Kahrón Karma

Salvatore Neverwinter és Kahrón Karma a Gauntlgrym folytatásai Neverwinter című ciklus második és harmadik kötetei. Ellentétben a Kahrón Karma fülszövegével, ez nem trilógia (vagy ha igen, akkor jó hosszú), mert van egy negyedik kötete is, amelynek címe Az utolsó lépés (The Last Threshold).

Aki már olvasott Drizzt Do'Urdenről szóló könyveket, az tudja, mire számítson, ezek is pont olyanok. A Gauntlgrym-nél jobban tetszettek, talán azért, mert jobban megismertem a megváltozott világot és az új szereplőket, talán azért, mert a Gauntlgrym egyes új szereplői totál olyanok voltak, mint bizonyos régi szereplők, és semmi újat nem hoztak, és közben kiderültek, hogy ő nem csupán ugyanolyan, hanem ugyanaz a személy.

A Kahrón Karma különösen felpörgött, nagyon bejött a féltékenységi vonal, és egy esetleg majd alaposan pofára eső Drizzt. Szintén tetszett az ott megjelent új szál egy sötételf csapatról, akik A Pókkirálynő háborúja hangulatát idézték fel bennem.

A Neverwinter (a második kötet) ötös skálán 3.

A Kahrón Karma (a harmadik kötet) ötös skálán 3 és fél.

R. A. Salvatore: Gauntlgrym

Íme Salvatore végeérhetetlen Drizzt Do'Urden sorozatának egyik friss (2011) darabja. Valamikor nagyon régen az Otthon (Homeland) az egyik kedvenc könyvem volt. A Kristályszilánk-trilógiát már felnőtt fejjel olvastam, és annak már csak az első könyve jött be igazán. (Utóbb megtudtam, az volt a legelső Drizzt regény.) A Félszerzet ékköve után valahogy nem követtem tovább Drizzt sorsát.

Nemrég közeli kapcsolatba kerültem a Neverwinter című MMORPG játékkal, aminek egyik szellemi elődje, a Neverwinter Nights pedig az egyik nagy kedvencem (volt). (Egyébként Neverwinter Nights című játékból is több volt, az első, Goldbox alapú NWN-t még az AOL indította el 1991-ben.) A sok-sok MMORPG közül a forgotten realms világ és a D&D örökség miatt tűnt ki a Neverwinter, de jó választásnak bizonyolt: színvonalasan megcsinálták, igaz belül egyszerű és az akcióra és a csihi-puhira helyezi a hangsúlyt. A játékban is emlegetik Gauntlgrym-et, bár ott még nem jutottam el oda.

Láthatóan a Neverwinter készítői összefogtak Salvatore-val, így a könyvön is Neverwinter logo díszeleg. Tulajdonképpen a Neverwinter játék miatt vettem meg a könyvet. Összegezve: áldozatul estem a trükkös marketingjüknek.
Na jó, annyira nem bántam meg. ;)

A Gauntlgrym új világot, új történeteket nyit. Úgy kezdődik, hogy "és elmúlt negyven év". Néhány oldal után megint elmúlik újabb negyven év, és a könyv közepén ismét eltelik tíz év. Ez többek között azt is jelenti, hogy az "ember" fajba tartozó szereplők alaposan lecserélődnek közben. Neverwinter városa pedig a könyv során... megváltozik... (Leginkább a Pool of Radiance Phlan-jához válik hasonlatossá...)

A Salvatore könyvekben megszokott módon a szereplők itt is folyton meghalnak, majd néhány oldal múlva - többnyire - kiderül róluk, hogy hoppá, mégis élnek. (Bruenorról pl. az egyik Forgotten Realms leírásban azt írták, hogy adott évben meghalt; ezt is fel kellett oldani.) Megjelenik egy néni, aki talán Drizztnek lesz majd új szerelme, és egy nagyon furcsa fegyvere van, ami kb. olyan, mint a modern sátrak rúdja: merev is meg nem is, meg is lehet törni, meg nem is, szét is lehet szedni, meg nem is. Összekapcsolódik a Zsoldosok "spinoff" trilógia két szereplőjével, bár mintha a Jarlaxle-Athrogate kettős már szerepet volna Drizzt mellett...

Semmi igazán rosszat nem tudok mondani a Gauntlgrymről, az ember azt kapja, amit vár. Sok harc van benne, sok furcsa lény, a végén egy nagy csata, sok régi szereplőt emlegetnek, sok ismert szereplő megjelenik, kicsit kedvcsináló a játékprogramhoz.

Ötös skálán: 3 és fél.

Üde színfolt volt a mindennapok taposómalma mellett, és kellemes megszakítás a Lovecraft-kötet két novellája között (amiket párhuzamosan olvasok).

Weiss és Hickmann: A sötét égbolt sárkányai

A sárkánylándzsa krónikákból időnként kihagynak részeket. Az egyik könyv úgy kezdődik, hogy hőseink épp azt ünneplik, hogy sikeresen megszereztek valami pörölyt, amivel sárkánylándzsákat lehet kovácsolni. Egy másik szünet után épp azt tárgyalják meg, hogy milyen ügyesen legyőztek egy Fael-Thas nevű gonosz elf jégmágust, valamint találtak egy jégbe fagyott sárkányt egy lovaggal a hátán, illetve egy törött sárkánylándzsát. Sőt, a krónikák eleve úgy kezdődnek, hogy hőseink régi barátok, akik hosszú idő után újra találkoznak.

Ez igen jó írói fogásnak bizonyult, hiszen így:

• misztikus homályba vész, hogy pontosan kik is hőseink, és milyen tetteket vittek véghez, így egyfajta titokzatosság lengi őket körül;
• bármilyen furcsaság kiderülhet hőseinkről utólag - példa erre Steel Brightblade személye, azaz hogy Kitiara és Sturm valamikor régen összehoztak egy közös gyereket;
• az írók fókuszálhatnak a lelki kérdésekre, vagy a szereplők jellemének kidolgozására, és hőseink úgy lehetnek harcedzett veteránok, hogy nem kell folyamatos csihi-puhikról írni;
• korlátlan tér nyílik az előzmény-regényeknek;
• arról is bármennyi regény írható, hogy mi történt közben.

Az Elveszett legendák ciklus ezeket a kihagyott részeket dolgozza fel. A történetek függetlenek egymástól, bár a ciklus későbbi részeiben beszélnek a korábbiakról. A Törpetárnák sárkányai annak a bizonyos pörölynek a megszerzését dolgozza fel. Nem olvastam, de A sötét égbolt sárkányaiban elég sokat hivatkoznak rá, így kiderül arról is egy s más. A ciklus utolsó része Az aranyszemű mágus sárkányai, ez bizonyára Raistlin komáról szól.

A sötét égbolt sárkányai (Dragons of Highlord Skies) három történetet dolgoz fel:

• Laurana és társai megküzdenek a galád sötételf jégmágussal, akit a krónikákban csak emlegettek.
• Kitiara vállalja, hogy kiállja Lord Soth próbáját, és így felveszi a rettegett halállovagot Takhisis seregébe.
• Szerepel benne három Solamniai lovag, akik a krónikákban is megjelentek, de itt komolyabb szerep jut nekik. Ők egyrészt összekapcsolják a másik két történetet, másrészt ők olyan szereplők, akikről az olvasó nem tudja pontosan, hogy mi lesz a sorsuk.

Természetesen szerepel Tasslehoff is, mert ő minden sárkánylándzsa történetben szerepel. Még azokban is, amik akkor játszódnak, amikor ő meg sem született (Ikrek-ciklus) és azokban is, amik akkor játszódnak, amikor ő már nem szerepelhetne (Lelkek háborúja ciklus). Kivétel a Sötét tanítvány ciklus, mert abban egy másik surranó szerepel, aki nemhogy nem Tas, de később sem derül ki róla, hogy ő mégis Tas volna, csak elvesztette az emlékezetét.

Alapvetően semmi gond nincs A sötét égbolt sárkányaival, az olvasó pont azt kapja, amit vár. Megjelenik és megszólal minden régi hős, lehet derüli Tas viccein, olvasunk arról, ahogy Solamniai lovagok baaz sárkányfattyakkal küzdenek, vannak olyan ágai a történetnek, amelyeket nem ismerünk, de az ismert ágakról is megtudunk egyet s mást. Természetesen nem fordul fel a történet, a krónikákban leírt események nem változnak meg, de az írók ügyesen feszegetik a határokat. (Van pl. egy jelenet, amikor Kitiara találkozik Lauranával, de utóbbi nem tudja, kivel áll szemben, így a két vetélytárs találkozott is meg nem is.) Semmi meglepővel nem találjuk szembe magunkat, de a "mi történt közben" regény műfajának keretei között igen jól szórakozunk.

A könyv rövid, és a benne szereplő történetek alig (illetve nagyon erőltetett módon) függenek össze egymással, így semminemű mélységgel nem találkozhatunk.

Olyan helyzetben voltam, hogy épp sürgősen olvasnivalóra volt szükségem, de semmi komolyba nem akartam belevágni. A célnak tökéletesen megfelelt.

Ötös skálán: 3.

Aldous Huxley: Szép új világ

Huxley Szép új világ (Brave New World) című könyvét sokat hasonlítják Orwell 1984-éhez, mert szintén egyfajta negatív utópiát (disztópiát) ír le. Ugyanakkor mégis nagyon más...

Az 1984 egy rendőrállamot mutat be, amely elnyomja az embereket. Mindenki fél, mindenkit megfigyelnek, mindenkiről mindent tudnak, és akiről kiderül, hogy nem illeszkedik a rendszerbe - gondolatbűnt követ el - azt elviszik, megkínozzák, és kiölik belőle az ellenállásnak még az írmagját is. Az olvasó csak abban reménykedhet, hogy talán valamikor majd fellázadnak az emberek, és egy forradalom elsöpri a rendszert.

A Szép új világban élő emberek viszont (látszólag?) szabadok, igen kellemesen élnek, és eszük ágában nincs forradalmat csinálni. Megkapnak mindent, amit csak akarnak: ételt, italt, szórakozást, szexet, és ahogy ezekben a sekélyes élvezetekben lubickolnak, nem vágynak semmi többre. Nem félelmeik, hanem a gyönyör és az élvezeteik nyomják el őket. A rendszer eltávolította a világból az embereket zavaró dolgokat, mint például a családot, a párkapcsolatot és a kultúra nagy részét (utóbbiból szinte csak a szex és akcióra épülő filmek maradtak), és senki nem öregszik. Az emberek keltetőkben születnek, a természetes úton szülni/születni igen bizarr dolognak számít. A halál továbbra is jelen van a rendszerben, de szomorú dolog, ezért magánügynek számít. A fiatalnak kinéző öregek magányosan halnak meg a kórházakban, nincs mellettük senki, csak a tévét nézik, és mellé drogot kapnak (hogy jól érezzék magukat).

A munka nem frusztrálja az embereket, mert mindenkit úgy kondicionáltak, hogy szeresse, amit csinál, és ne vágyjon többre. Szabadidejükben beutazhatják a világot, játszhatnak (de lényeges, hogy a játékokhoz drága sporteszközökre legyen szükség; már csak olyan játékokat engedélyeznek, amelyekhez legalább annyi eszköz kell, mint az eddigiekhez), és akárkivel lefekhetnek (mert mindenki mindenkié). Ha valaki mégis szomorú, az természetellenes, de van rá gyógyír: drogot adnak neki, és attól rögtön jól érzi magát.

Ha valaki nem illeszkedik be a rendszerbe, azt eltávolítják (mert ugye zavart okozhat), de nem bántják, csak száműzik egy rezervátumba, ahol élhet úgy, ahogy csak akar. Ő baja. A többség úgysem akar ilyet.

A rendszer iránti kritika is kívülről érkezik, a Vadembertől, aki egy rezervátumban született. Ő valami többre vágyik. Shakespeare idézeteket mond, és fel akarja rázni az embereket. Nem tiltják be. Nem hallgattatják el. Sőt, még nyilvánosságot is kap; ő lesz a napi látványosság, akinek csodájára járnak az emberek. Egy időre híres lesz, utána pedig elvész a sok más csodabogár között. Nincs szükség korlátozni a szólásszabadságot, mert ha valaki érdekes gondolatot fogalmaz meg, az elvész a sok-sok érdektelen között. De nem ez a legijesztőbb a Szép új világban.

Az a legszörnyűbb, hogy sem a Vadember, sem az író nem tud érdemi alternatívát felmutatni, nem tud érdemi választ adni arra, hogy az emberek/embertömegek miért ne ezt a sekélyes létformát válasszák. Senki épelméjű ember nem akarna az 1984 világában élni. De a Szép új világban? Lehet, hogy sok ember ezt választaná. Lehet, hogy ez kell az embereknek? Ugyan ki akarna Shakespeare-t olvasni, amikor kefélhet is helyette egyet? Vagy jól beszívhat. Vagy akár a kettőt egyszerre...

A mi világunk most talán sokkal inkább a Szép új világ felé, mint az 1984 felé halad, és nem is az az ijesztő, hogy nemigen tehetünk ellene semmit, hanem az, hogy talán nem is akarunk.

J. Robert King: A félelem cirkusza

Közel húsz éve már, hogy először olvastam Ravenloft sorozat A félelem cirkusza (Carneval of Fear) című tagját, és néhány napja ismét levettem a könyvespolcról. Annak idején - valamilyen furcsa, perverz indíttatásból - németül olvastam el (Die Maske des Teufels címmel), de később kaptam egy magyar példányt is, mert a címekből nem volt nyilvánvaló, hogy ugyanarról a könyvről van szó. Most ez utóbbit olvastam el.

A Ravenloft sorozatból először A fekete rózsa lovagját olvastam (épp azon a napon szúrtam ki egy könyvesboltban, amikor legyőztem Lord Soth-t a Death Knights of Krynn című játékban), és sorozat többi tagjában, így A félelem cirkuszában is valami hasonlót kerestem. Nos, nem olyan. A Ravenloft könyvekben szinte semmi közös nincs, csak a furcsa világ, amelynek tartományait ködök választják el egymástól, és ahol mindenütt egy-egy gonosz lény vagy hatalom uralkodik. (Talán valami állatkert? ... Ki tudja? A kanonikus Ravenloft könyvekben homály - és köd fedi - hogy ki vagy mi uralja a ködöket.) Ravenloft hősei szinte mindig elbuknak, e lovecrafti hangulatot idéző szereposztásban a jó (majdnem) mindig elnyeri méltó büntetését. A hős általában meghal, ha nem, akkor pedig legyőzi ugyan a gonoszt, de ő maga áll a helyére.

A félelem cirkusza más, mint a korábbi könyvek. Nagyon kevés benne a mágia, alig egy vagy két csodás elem szerepel benne. Annak idején vámpírokat, halállovagokat és vérfarkasokat kerestem egy jó fantasy könyvben, így A félelem cirkusza nem tetszett igazán. Ma már más szemmel olvasok, és az eltelt húsz év során a Ravenloft sorozatból A félelem cirkusza jutott eszembe a legtöbbször. Talán ez a legsötétebb, legfélelmetesebb, leghátborzongatóbb könyv? Talán a mágia hiánya és az esendő szereplők miatt ez áll a legközelebb hozzánk? Talán mert az ebben a könyvben megjelenő gonosz hatalom képzelhető el a legkönnyebben? Egyszer meséltem belőle egy MAGUS kalandot is - persze kicsit más módon, más szereposztásban.

Mai szemmel A félelem cirkuszát tartom a Ravenloft sorozat talán legjobb elemének. (Esetleg A holtak tánca rúg még labdába mellette.) Újraolvasva ismét megborzongtam a gonosztól, és együtt vadásztam a gyilkost Marie-val, a vak zsonglőrlánnyal, Morcastle-lel, az inkompetens bűvésszel és Hermos-szal, az emberóriással (emberóriás, mert a világban ogre-k és igazi óriások is vannak), és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mikor mi fog történni.

Ötös skálán: 5

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Nem is felhúzhatós, csak úgy nevezik. Nem mechanikus bábu, hanem génmanipulált, mesterségesen kitenyésztett ember. Bacigalupi regénye, A felhúzhatós lány a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor az olaj már elfogyott, és az emberiség óriási lendrugókban tárolja az energiát.

A könyv központi kérdése mégsem az energia, hanem a génmanipuláció, amelynek során új állat- és növényfajok jelentek meg, amelyek hatékonyabbak, táplálóbbak, hasznosabbak, engedelmesebbek... sikeresebbek. Közben valami elfuserálódott. Rettentő járványok és fertőzések alakultak ki, amelyben nemcsak az emberiség jelentős része pusztult ki, hanem szinte az összes korábbi életforma is. A lavina elszabadult, a genetikusok (génripperek, génhackerek - az író ügyesen szabta rá a számítógépes terminológiát a genetikára) visszahozták a kihalt élőlények egy részét, de ehhez őket is módosítani kellett. Folyamatos versenyfutás áll fent, ahogy a génripperek újabb és újabb állat és növényfajokat tenyésztenek ki, amelyek ellenállnak a újonnan megjelent betegségeknek, de csak egy lépéssel járnak előttük. A betegségek is mutálódnak, és folyamatosan módosítani kell a növényeket, hogy a termés megmaradjon. A túlélő állat- és növényfajoknak gyártmánya (valamelyik multinacionális cég neve) és verziószáma is van.
 Mivel nincs olaj, az élelmiszer - a kalória - minden: ez látja el tápanyaggal az emberiség fennmaradó részét, ezzel lehet táplálni a megodontokat, a spéci óriáselefántokat, akik a lendrugók (akármik is azok - a Google ezt a könyvet adja ki eredményül, ha rákeresünk) felhúzásával mechanikus energiát szolgáltatnak. A technológia fejlett, de az energiával csínján kell bánni. Az emberek biciklivel járnak, a számítógépeket lábbal kell meghajtani (így sokkal szerényebbek napjaink gépeinél), a széndízellel (az meg vajon mi?) működő gépek működtetése csillagászati költségekkel jár.


A világot hatalmas, multinacionális kalóriatársaságok uralják. Ők fel tudják venni a versenyt a vírusok fejlődésével, megvan a szakértelmük és megvannak az erőforrásaik újabb növény- és állatfajok kihozására. Néha persze ők is hibáznak. A regény Thaiföldön játszódik. Ez az ország önálló akar maradni, és egyedül próbál szembeszállni a járványokkal, emiatt szigorú egészségügyi (környezetvédelmi) és karantén szabályozásokat vezetett be. A kalóriatársaságoknak ez nem tetszik, ők a szabad kereskedelem hívei.

Az állatokat, növényeket továbbfejlesztették, csak az ember a régi. Illetve már az sem. A felhúzhatós lányt Japánban gyártották, ott sok a kalória, de fogy a népesség, így "új ember"-ekre van szükség. Talán ő a jövő?

Hasonlítják a könyvet William Gibson Neuromancer-éhez is, és a hasonlat szerintem helytálló. A felhúzhatós lány szintén egy igen gazdagon és mélyen kidolgozott, rendkívül újszerű, de a maga módján igen sötét világot teremt meg. Az alapvetően mechanikus csúcstechnológia is Gibson A gépezet-ét idézi (azt sajnos nem olvastam), amiben gőzgép-alapú csúcstechnológia szerepel. A felhúzhatós lány is teremt kifejezéseket (cyberpunk - génripper), és úgy használ bizonyos saját fogalmakat, mintha azok természetesek lennének. Ja, és persze ez is épít távol-keleti motívumokra. A Neurománc világa az ember-gép kapcsolatos vizsgálja, és A felhúzhatós lány olvasása során is gyakran felmerül az olvasóban, hogy mégis mi is az az ember...

Dicséretére váljék a regénynek, hogy igen árnyalt módon ábrázolja a problémákat, több szereplő (kalóriaügynök, thai hazafi, kirekesztett kínai bevándorló, és a japán felhúzhatós) szemszögéből is látjuk a világot, akik igen eltérő (ellenséges) nézőpontot mutatnak be, de szinte mindegyikkel szimpatizálhatunk.

A felhúzhatós lány valóban fantasztikus regény. Érdekes a cselekménye, de jóval több annál. Alapvető kérdéseket vet fel, és elgondolkodtatja az olvasót. Választ nem, vagy csak alig-alig ad, a válaszokat még nem ismerjük.
Ilyen egy igazán jó könyv!

Ötös skálán: 5.

T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Lehet vagy húsz éve, hogy először először olvastam T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király (The Once and Future King, avagy A hajdani és majdani király) című könyvét. Teljesen elvarázsolt a regény, és nagyon sokszor az eszembe jutott azóta is. Nemrég újraolvastam (újraolvasás közben majdnem elvesztettem - kész Káosz), és biztosíthatok mindenkit, a könyv továbbra is remek!

A wikipedia szerint fantasy regény, bár elég nehéz meghatározni, milyen műfajjal is állunk szemben. Merlin körül valóban megjelennek csodás elemek, és a Grál keresése során is megjelenik ilyen-olyan furcsaság (bár ez utóbbiakat tudtommal nem az író találta ki, hanem az Arthur legendából származnak). Mivel a történet szerint Merlin visszafelé él az időben, gyakran olyan dolgokról beszél, majd a távoli jövőben történnek majd meg. De az anakronizmusok nem szorítkoznak Merlinre, az író folyamatosan olyan dolgokat emleget, amelyek hangulatilag bár odaillenek, de akkor és ott nyilván nem létezhettek. Igen eredeti, amikor az író modern hasonlatokkal fest le régi eseményeket, pl. amikor egy lovag úgy csörömpöl, mint egy elszabadult villamos, vagy amikor azt írja, hogy a lovagi tornát krikettmérkőzéshez hasonlítja.

Megjelenik a történetben Robin Hood rövid időre Robin Hood is, aki Oroszlánszívű Richárd korában élhetett, a XII. században, míg Arthur az V. vagy VI. századra tehető, tehát jó hatszáz év lehet közöttük. Folyton keresztesháborúkat emlegetnek (amik Arthur korában még nem voltak), meg a pl. az Ivanhoe-ból ismerős szász-normann ellentétet, holott a normannok 1066-ban, a hastingsi csatában törtek be Angliába (a könyvben Hódító Vilmost múltbéli személyként emlegetik), Arthur pedig valószínűleg épp a szász hódítók ellen küzdött. Időnként megemlíti a író, hogy aki áruló, azt ugye agyonlövik, a fináléban Mordred pedig puskákat és ágyúkat vet be.

White könyvében az Arthur legenda időtlenül, minden időben egyszerre játszódik. Nagyon sok II. világháborúra (az író saját korára) és annak környezetére való utalás és párhuzam szerepel a könyvben. A szereplők modernül gondolkoznak, mai humanista eszméket követnek. Ezáltal a figurák sokkal maibbak, emberközelibbek, mint pl. Steinbeck Arthur királyról szóló művében.

Arthur király történetét a világ leginkább Sir Thomas Malory művéből ismeri, aki XV. században élt, és ott Arthur lovagjai is XV. századi páncélos lovagként jelennek meg. Arthur valójában jó ezer évvel korábban élt, és a lovagság akkor egészen biztosan mást jelentett. A King Arthur című 2004-ben készült filmben - tudtommal ez egy akciófilm, és még nem láttam, nem futottam össze vele - Arthur római, aki alatt összeomlik a birodalom, és Britanniában ragad, és ott rak rendet a káoszban. A Vitéz Belizár című Robert Graves könyv előszava is arról szól, hogy Belizár (Belisarius) bizánci tábornok Arthur királynak kortársa, de míg Arthurról zavaros, misztikus legendák maradtak fent, addig Belizár történetét profi történetírók írták meg, sokkal több konkrétumot, történelmi tényt ismerünk róla.

Arthur királyról a XV. századi lovagságra asszociálunk, holott a kengyel a népvándorlás korában jelent meg, és feltehetően fokozatosan, keleti irányból terjedt el Európában, így Britanniában igen későn jelenhetett meg. A rohamozó lovas a kengyelben tud megtámaszkodni ütközéskor, így amíg nem volt kengyel addig nem volt értelme a lovasrohamnak, mert ütközéskor a lovasok kirepültek volna a nyeregből. Nem hiszem, hogy Arthur korában széles körben elterjedt lett volna a kengyel Britanniában, így nem beszélhettünk lovagi tornákról, legalábbis a ma ismert értelmében biztosan nem. Lényeg, hogy az Arthur legenda klasszikus feldolgozásai is hemzsegnek az anakronizmusoktól.

White regénye négy részből áll, ezek korábban külön-külön jelentek meg, különböző időben készültek, és az író később fésülte őket össze. Az első könyv Arthur ifjúkoráról szó, és arról, ahogy király lesz. Ez egy könnyed, vicces történet, ahol Merlinnel, a habókos öreg varázslóval különös kalandokat él át Arthur. Sok szó esik Pellinore királyról, aki szintén egy igen komikus mellékszereplő. A második könyvben Arthur ifjú felnőtt, aki épp megszilárdítja hatalmát. Merlin időközben fiatalodott (ő ugyanis visszafelé él az időben), bölcs tanácsokat ad. Továbbra is vannak vicces szálak, ahogy Pellinore a Csahos Fenevadat (Questing Beast) űzi, de fokozatosan megjelennek komor szálak is. A harmadik történet főhőse nem Arthur, hanem Sir Lancelot, akit ez a könyv igen szerencsétlennek, esendőnek mutat be. Hiába ő a legnagyobb lovag, folyamatosan küzd önmagával, és többnyire elbukik. A harmadik könyv romantikus történet, Lancelot és Guinevere viszonyára - és szegény Arthurra - fókuszál, és itt keresik a lovagok a Grált is. Itt is vannak poénok, de már csak elvétve, tragédia van a levegőben. A negyedik könyv igen rövid, a Kerekasztal széthullásáról szól, és lezárul Arthur története is.

Az Üdv néked, Arthur, nagy király egészen furcsa, sokszínű könyv. Egyes részei viccesek, már-már a Gyaloggaloppot juttatják az ember eszébe, más részei meghatóak vagy elgondolkodtatóak. Ez a különös összetétel az egyik legjobb könyv, amit olvastam. Megismertette és megszerettette velem az Arthur-legendát, és azóta sok-sok könyvet olvastam róla.

Ötös skálán: 5.

Itt egy másik leírása a könyvről.

Itt most elérhető maga a könyv, bár ez nem tudom, legális-e így.

Ian Watson: Káoszgyermek

A Káoszgyermek Ian Watson Inkvizítor trilógiájának harmadik és így szerencsére befejező része. Pontosan olyan - azaz: olyan pocsék -, mint az előző kettő. Nem is tudom, miért olvastam el egyáltalán. Talán, mert szeretem befejezni a dolgokat, és ha már két részt elolvastam egy trilógiából, akkor a harmadikat sem hagyhatom ki? Talán kíváncsi voltam, hogy mit hoznak ki a zavaros történetből? Nem hoznak ki semmit, azt hittem, a "hősök" (vagy inkább: gennyládák) megmentik az univerzumot, ehelyett egyszer csak véget ér az egész. Vagy épp e látszólag értelmetlen vég ad értelmet az egésznek? Ha igen, akkor ez volt a trilógia legjobb része...

Ötös skálán: 2.

Stephen King: A setét torony

Titokzatos harcos üldöz a sivatagon át egy feketébe öltözött embert. Így kezdődik Stephen King fantasy regényciklusa, amely műfaját tekintve egy poszt-apokaliptikus világban játszódó, szürreális fantasy-western-horror.

Úgy hirdették, hogy e könyvben állítólag King a fantasy műfajában próbálja ki magát. Ez szerintem nem igaz;  A setét torony óta jópár könyvet elolvastam Kingtől, és az a véleményem, hogy King minden könyve fantasy. Igaz, nincsenek bennük elfek és törpék, de A setét toronyban sincsenek; egy könyv nem az elfektől és törpéktől fantasy. Ami tény, hogy A setét torony másik világban - sőt, inkább világokban - játszódnak, sőt egyfajta bizarr kapocsként szolgál King könyve-világai között. Telis-tele van utalásokkal King más könyveire, és sok más könyv szereplői megjelennek benne - így vagy úgy.

A harcos (az angol eredetiben: gunslinger) a központi figura. Nem kardja van, hanem két pisztolya, nem páncélban járkál, hanem farmerben. Korábban volt lova is, de az már rég megdöglött, új ló pedig nincs, mert a világ elmozdult, és azóta minden egyre pusztul. A harcos egyszerre cowboy, egyszerre lovag, földesúr, szamuráj, és jedi. (Az angol "gunslinger" kifejezést én talán inkább "revolverhős"-nek fordítottam volna.) Pisztolyaihoz különös, misztikus kapcsolat fűzi, és nemcsak harcművészeti (amolyan "gun fu"), de egyéb misztikus képességeket is hajt végre velük. Különös pszi képességekkel rendelkezik (itt érintés a neve), és a régmúlt idők nagy hőseit idézi, akikre mindenki felnéz. Ő az utolsó harcos, az összes többi rég elesett.

Világa a miénket idézi, de pusztító sokk és hosszú hanyatlás után. Néha éneklik a Hey Jude-ot, néha emlegetik a Jézus-embert, egyes gépek Honda felirattal rendelkeznek, és valaha voltak olyan gépek, amelyek repültek is. De a világ elmozdult, valami elromlott, és a civilizáció mára megszűnt. Vannak nyomai, de azok egyre eltűnőben. A gépek már nem működnek, de ha mégis, néha démonok költöztek beléjük, és embereket esznek. A mágia egy részét a gépek - gyakran őrült gépek - jelentik, de egyéb mágiaformák is megjelennek (mind-mind hanyatló változatban), különösen érdekes a szex és a mágia viszonya. A tudás eltűnik, a bölcsek felejtenek, az ismeretek pusztulnak, helyette babonaság marad. Sátánfű burjánzik, ami megöl minden mást, egyesek rágni kezdik, mint kábítószert, de ez is csak egy lassú, hanyatló halálhoz vezet.

A harcos amolyan grálként a titokzatos setét tornyot keresi, hogy megjavítson valamit, és ezzel meggyógyítsa a világot. Sem ő, sem mi nem tudjuk, mit is akar pontosan, de tudja, hogy el kell jutnia a Toronyig, mert a világ - sőt, minden világok - sorsa múlik rajta.

Lenyűgöző a történet teljesen irracionális cselekményvezetése. Az író - saját bevallása szerint - különféle látomásokat írt le, és a megjelenő hivatkozások, és a harcosban felmerülő emlékképek többségéről ő sem tudta, mire is hivatkoznak, illetve mik is azok. Csak írta, írta a cselekményt, nincs mindig mindenre magyarázat, bár egy részét később megpróbálta kibogozni, és megpróbálta az ellentmondásokat feloldani. Több évtized telt el az első és a hetedik kötet megírása között, az író is sokat változott, és a történet hangvétele is egészen más lett. Zagyvaságnak is lehet tekinteni, de el lehet fogadni úgy is, hogy ez a történet ilyen, és kész. A világ elmozdult.

Az első kötet, A harcos (The Gunslinger) messze a legjobb. A harcos itt titokzatos idegen, magányos hős, aki a feketébe öltözött embert üldözi a sivatagon keresztül, utol kell érnie, hogy elérje a Tornyot. (Máig nem tudom, pontosan miért is.) Hosszú ideig a nevét sem tudjuk, az író is csak harcosként emlegeti. A történet időben össze-vissza ugrál, és közben távoli emlékképek merülnek fel a harcos gyerekkorából. A világ közben omladozik, a harcos hiába üldözi, a feketébe öltözött ember csak nem kerül közelebb. De akkor is el kell érnie, bármi áron el kell jutnia a Toronyhoz.
Ötös skálán: 5. (Figyelem, nagyon kevés regénynek adok 5 pontot!)

A második kötet, A hármak elhívatása (Drawing of the Three). A feketébe öltözött ember megjósolta, hogy a harcos társakra lel: a fogoly, akinek egy démon ül a nyakában, a sötét hölgy, aki acélkerekeken érkezik, és a halál (de nem a tiéd, harcos). Az öregedő és sebesült harcos különös ajtókat talál, ezeken keresztül hívja el társait. A műfaj egész más, mint az első kötetben sokkal később is készült, és látszik, hogy az író nagyok sok kábítószert elfogyasztott időközben. Ennek ellenére érdekes, megdöbbentő, egyedi.
Ötös skálán: 4.

A harmadik kötet a Puszta földek (The Waste Lands), itt már megjelennek Disney-szerű motívumok, kerül elő gyerek és kutya (itt: szőrmókus) is. A könyv első fele ezekről szól, és a gyerek megjelenése kicsit rehabilitálja a harcost (nekem nem tetszett, hogy pont ez a gyerek jelenik meg, ez ellentmond a harcosról alkotott képnek), illetve megjelenik egy szörnyeteg is, ami nagyon gáz. (King mindig addig igazán jó, amíg nem tudjuk, milyen a szörny, csak rettegünk tőle. Ha megjelenik, az gyakran olyan... ciki lesz.) Utána eljutnak egy városba, ami talán New York elmozdult változata és Lud-nak hívják (valószínűleg Ned Ludd-ról kapta a nevét). Ez utóbbi kaland igen hangulatos, és végre egy könyv, amiben Thomas, a gőzmozdony a főellenfél (itt Chu-Chu Charlie-nak hívják, illetve később máshogy is, de az utalás akkor is egyértelmű).
Ötös skálán: 3 és fél.

A negyedik kötet, a Varázsló és üveg (Wizard and Glass) igen rendhagyó. Alapvetően a harcos egy fiatalkori történetre emlékezik vissza, azt meséli el társainak, így több, korábban ködös emlékképre fény derül. Másrészt a harmadik kötet igen galád módon ért véget, pont ott, ahol épp vesztésre álltak a főellenféllel szemben - sunyi dolog Kingtől ilyen vásári fogásokat alkalmazni, nem így kellene biztosítani, hogy megvegyék a következő könyvét - és ezt zárják le. A visszaemlékezésen kívül van egy rövid kerettörténet, ami egy Óz-allegóriára épül. Itt jelenik meg először a Bíbor Király (Crimson King) neve, aki később az univerzális főellenféllé válik, és erős kapcsolat jelenik meg a Végítélet (The Stand) című könyvvel is.
Ötös skálán: 3 és fél (vagy csak 3?).

Az ötödik kötet, Callai farkasok (Wolves of Calla) egy Hét szamuráj / Hét mesterlövész történet. A csapat egy Calla nevű falut véd meg, amit titokzatos "farkasok" fosztogatnak, rendkívül titokzatos módon. King a lovecraft-i alapokat követve hihetetlenül jól kelt feszültséget, és nagyon ügyesen kelt rémisztő, titokzatos légkört. Mindig akkor van gond, amikor - Lovecraft-tal ellentétben - meg kell magyaráznia, hogy mitől is féltünk végig annyira, mert akkor rájön az olvasó, hogy az olyan, de olyan gáz... Annyi, de annyi jó ötletem lett volna, hogyan zárulhat le a Callai farkasok, de ez a megoldás különösen béna lett. Megjelenik továbbá Callahan atya, a Borzalmak városa papja, akinek az író ott nem varrta el a sorsát, és akinek a neve fura módon úgy kezdődik, hogy Calla, és megjelenik egy Nagyon Gonosz Tárgy (~ Egy Gyűrű?) aminek később semmi, de semmi szerepe nincs a történetben.
Ötös skálán: Az eleje 3, de utána inkább 2 és fél (a vége, illetve Callahan atya története, amiről túlságosan sokat tudunk meg).

A hatodik kötet Susannah dala (Song of Susannah) szorosan összefügg a hetedikkel. Mordred születésének körülményeit mutatja be, ő az Arthur legenda Mordredjéhez igen hasonló szerepet tölt be. A csapat szétválik, és össze-vissza mászkál térben, időben és világok között. Nyüzsögnek a vámpírok, "alacsony emberek", vérpatkányok, démonok, valamint ember-állat kevervények (taheen), és a legkisebb kapcsolat is elvész a realitással.
(Itt elsüt King egy remek poént: Az atya és a fiú épp 1999-ben járnak, mikor rájönnek, hogy be kell menniük az ellenség főhadiszállására, így biztonságba helyezik a Nagyon Gonosz Tárgyat; jó harminc évre kifizetik az őrzését egy csomagmegőrzőben. Így megnyugodnak, hogy tuti nyugton lesz évtizedekig... a World Trade Center csomagmegőrzőjében...)
Ötös skálán: 2.

Az utolsó kötet A setét torony (The Dark Tower), ami a teljes sorozat címe is, lényegében szervesen együtt van a Susannah Dalával. Sokat lőnek benne, és megint sok a vámpír meg a taheen, és a végén megküzd a harcos a Bíbor Királlyal (na, ki nyer?), aki méltán pályázhatna a világirodalom legelcsépeltebb főgonosza címre. A setét torony ciklus utolsó két kötetében túl sok a betű, és túl kevés a mondanivaló. Láthatóan az író nagyon be akarta fejezni a történetet, és kénytelen volt kitalálni valamit a végére. Ennél talán az is jobb lett volna, ha befejezetlenül marad. Az utolsó jelenetet sok kritika érte, de szerintem ez a jelenet remek lezárása a regényciklusnak, és összhangban van a főhősről alkotott képpel.

Ötös skálán 2.

(Az utolsó kötetben sorra elhulló haldokló bajtársak élet és halál között tesznek utalásokat, hogy de "Dandelo-val vigyázni kell". Dandelo egy rövidke epizód a vége felé, de nálam óriásit durrant, miatta van értelme elolvasni a könyvet. Meséltem egyszer belőle egy MAGUS kalandot is.)


Összegző pontszámot nem adnék a ciklusra, mert helytelen volna az első kötet(ek) figyelemre méltóan magas pontszáma és az utolsó kötetek figyelemre méltóan szánalmas pontszáma között átlagot számítani. Eleinte hihetetlen hangulata van A setét toronynak, és később ez némely ponton vissza-visszatér, de a Disney-motívumok, a fantáziátlan, sablonos gonoszok és a "muszáj megmagyarázni valahogy, amit korábban leírtam"-ok ügyesen ellensúlyozzák az erős kezdést. Nagyon jól szórakoztam rajta, és rengeteg ötletet dobott fel. Mindenkinek tudom ajánlani, aki nem akarja tudni, hogy akkor ki is az a feketébe öltözött ember, azonos-e X vagy Y másik szereplővel, és miért.