2013-06-21

J. Robert King: A félelem cirkusza

Közel húsz éve már, hogy először olvastam Ravenloft sorozat A félelem cirkusza (Carneval of Fear) című tagját, és néhány napja ismét levettem a könyvespolcról. Annak idején - valamilyen furcsa, perverz indíttatásból - németül olvastam el (Die Maske des Teufels címmel), de később kaptam egy magyar példányt is, mert a címekből nem volt nyilvánvaló, hogy ugyanarról a könyvről van szó. Most ez utóbbit olvastam el.

A Ravenloft sorozatból először A fekete rózsa lovagját olvastam (épp azon a napon szúrtam ki egy könyvesboltban, amikor legyőztem Lord Soth-t a Death Knights of Krynn című játékban), és sorozat többi tagjában, így A félelem cirkuszában is valami hasonlót kerestem. Nos, nem olyan. A Ravenloft könyvekben szinte semmi közös nincs, csak a furcsa világ, amelynek tartományait ködök választják el egymástól, és ahol mindenütt egy-egy gonosz lény vagy hatalom uralkodik. (Talán valami állatkert? ... Ki tudja? A kanonikus Ravenloft könyvekben homály - és köd fedi - hogy ki vagy mi uralja a ködöket.) Ravenloft hősei szinte mindig elbuknak, e lovecrafti hangulatot idéző szereposztásban a jó (majdnem) mindig elnyeri méltó büntetését. A hős általában meghal, ha nem, akkor pedig legyőzi ugyan a gonoszt, de ő maga áll a helyére.

A félelem cirkusza más, mint a korábbi könyvek. Nagyon kevés benne a mágia, alig egy vagy két csodás elem szerepel benne. Annak idején vámpírokat, halállovagokat és vérfarkasokat kerestem egy jó fantasy könyvben, így A félelem cirkusza nem tetszett igazán. Ma már más szemmel olvasok, és az eltelt húsz év során a Ravenloft sorozatból A félelem cirkusza jutott eszembe a legtöbbször. Talán ez a legsötétebb, legfélelmetesebb, leghátborzongatóbb könyv? Talán a mágia hiánya és az esendő szereplők miatt ez áll a legközelebb hozzánk? Talán mert az ebben a könyvben megjelenő gonosz hatalom képzelhető el a legkönnyebben? Egyszer meséltem belőle egy MAGUS kalandot is - persze kicsit más módon, más szereposztásban.

Mai szemmel A félelem cirkuszát tartom a Ravenloft sorozat talán legjobb elemének. (Esetleg A holtak tánca rúg még labdába mellette.) Újraolvasva ismét megborzongtam a gonosztól, és együtt vadásztam a gyilkost Marie-val, a vak zsonglőrlánnyal, Morcastle-lel, az inkompetens bűvésszel és Hermos-szal, az emberóriással (emberóriás, mert a világban ogre-k és igazi óriások is vannak), és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mikor mi fog történni.

Ötös skálán: 5

2013-06-20

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Nem is felhúzhatós, csak úgy nevezik. Nem mechanikus bábu, hanem génmanipulált, mesterségesen kitenyésztett ember. Bacigalupi regénye, A felhúzhatós lány a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor az olaj már elfogyott, és az emberiség óriási lendrugókban tárolja az energiát.

A könyv központi kérdése mégsem az energia, hanem a génmanipuláció, amelynek során új állat- és növényfajok jelentek meg, amelyek hatékonyabbak, táplálóbbak, hasznosabbak, engedelmesebbek... sikeresebbek. Közben valami elfuserálódott. Rettentő járványok és fertőzések alakultak ki, amelyben nemcsak az emberiség jelentős része pusztult ki, hanem szinte az összes korábbi életforma is. A lavina elszabadult, a genetikusok (génripperek, génhackerek - az író ügyesen szabta rá a számítógépes terminológiát a genetikára) visszahozták a kihalt élőlények egy részét, de ehhez őket is módosítani kellett. Folyamatos versenyfutás áll fent, ahogy a génripperek újabb és újabb állat és növényfajokat tenyésztenek ki, amelyek ellenállnak a újonnan megjelent betegségeknek, de csak egy lépéssel járnak előttük. A betegségek is mutálódnak, és folyamatosan módosítani kell a növényeket, hogy a termés megmaradjon. A túlélő állat- és növényfajoknak gyártmánya (valamelyik multinacionális cég neve) és verziószáma is van.
 Mivel nincs olaj, az élelmiszer - a kalória - minden: ez látja el tápanyaggal az emberiség fennmaradó részét, ezzel lehet táplálni a megodontokat, a spéci óriáselefántokat, akik a lendrugók (akármik is azok - a Google ezt a könyvet adja ki eredményül, ha rákeresünk) felhúzásával mechanikus energiát szolgáltatnak. A technológia fejlett, de az energiával csínján kell bánni. Az emberek biciklivel járnak, a számítógépeket lábbal kell meghajtani (így sokkal szerényebbek napjaink gépeinél), a széndízellel (az meg vajon mi?) működő gépek működtetése csillagászati költségekkel jár.


A világot hatalmas, multinacionális kalóriatársaságok uralják. Ők fel tudják venni a versenyt a vírusok fejlődésével, megvan a szakértelmük és megvannak az erőforrásaik újabb növény- és állatfajok kihozására. Néha persze ők is hibáznak. A regény Thaiföldön játszódik. Ez az ország önálló akar maradni, és egyedül próbál szembeszállni a járványokkal, emiatt szigorú egészségügyi (környezetvédelmi) és karantén szabályozásokat vezetett be. A kalóriatársaságoknak ez nem tetszik, ők a szabad kereskedelem hívei.

Az állatokat, növényeket továbbfejlesztették, csak az ember a régi. Illetve már az sem. A felhúzhatós lányt Japánban gyártották, ott sok a kalória, de fogy a népesség, így "új ember"-ekre van szükség. Talán ő a jövő?

Hasonlítják a könyvet William Gibson Neuromancer-éhez is, és a hasonlat szerintem helytálló. A felhúzhatós lány szintén egy igen gazdagon és mélyen kidolgozott, rendkívül újszerű, de a maga módján igen sötét világot teremt meg. Az alapvetően mechanikus csúcstechnológia is Gibson A gépezet-ét idézi (azt sajnos nem olvastam), amiben gőzgép-alapú csúcstechnológia szerepel. A felhúzhatós lány is teremt kifejezéseket (cyberpunk - génripper), és úgy használ bizonyos saját fogalmakat, mintha azok természetesek lennének. Ja, és persze ez is épít távol-keleti motívumokra. A Neurománc világa az ember-gép kapcsolatos vizsgálja, és A felhúzhatós lány olvasása során is gyakran felmerül az olvasóban, hogy mégis mi is az az ember...

Dicséretére váljék a regénynek, hogy igen árnyalt módon ábrázolja a problémákat, több szereplő (kalóriaügynök, thai hazafi, kirekesztett kínai bevándorló, és a japán felhúzhatós) szemszögéből is látjuk a világot, akik igen eltérő (ellenséges) nézőpontot mutatnak be, de szinte mindegyikkel szimpatizálhatunk.

A felhúzhatós lány valóban fantasztikus regény. Érdekes a cselekménye, de jóval több annál. Alapvető kérdéseket vet fel, és elgondolkodtatja az olvasót. Választ nem, vagy csak alig-alig ad, a válaszokat még nem ismerjük.
Ilyen egy igazán jó könyv!

Ötös skálán: 5.

2013-06-08

Castamere-i esők

Nem nézem a Tűz és jég dala (Trónok harca) tévésorozatot (most épp HBO-m sincs), csak a könyvet olvastam, de tudom, hogy a sorozatnak is nagy kultusza van. (A sorozat első két részét láttam csak, az tetszett, színvonalas feldolgozásnak tűnik.) Most épp azon háborog a fél Internet, hogy micsoda mészárlást végzett a szerző a Vörös Nászon, milyen kegyetlenül bánik a főszereplőivel, és milyen galádul teszi el láb alól a szimpatikus alakokat.

Szerintem nem is olyan kegyetlen G. R. R. Martin. Nézzük csak, kik is haltak meg eddig a főszereplők közül? (A következőkben *-gal jelölöm, akik biztosan és végérvényesen meghaltak, és nem valószínű, hogy még előkerülnek.)

*Eddard Stark meghalt, de - messziről nézve - neki ez volt a dolga. Ő olyan figura, mint Leto Atreides (az idősebb, tehát Paul apja) a Dűnében. Hihetetlenül szimpatikus szereplő, aki kőkemény, szilárd erkölcsi elveket követ, és erkölcsi alapot ad tovább utódjainak/utódjának, de épp egyenessége és becsületessége miatt nem képes életben maradni az udvari intrikák világában. Eddard az apafigura, és az a történet, hogy ő elbukik, és a történet a gyerekeiről szól. A regénynek viszonylag kis részében (az eddig megjelent könyvek ötödében) szerepelt, de az első könyv hosszúsága miatt ez is jelentős szerepet jelentett.

*Robb Stark felel meg Paul Atreidesnek, de ez nem a Dűne. Félelem és gáncs nélküli szuperhős, aki minden csatát megnyer, aki mindig győz, és akiért rajonganak az emberek. Kezdettől fogva gyanús volt nekem, hogy Robbal nem stimmel valami, mert egyedül ő (és Rickon) nem volt nézőpont-karakter. Robbot mindig kívülről láttuk, mindig Catelyn vagy Bran szemén keresztül néztük, vagy mindig csak elmesélték, hogy győzött a csatában. Nem volt nézőpont-karakter, ebből gondoltam, hogy az író halálra ítélte, és ki fogja írni a történetből. Azt hittem, egyszer csak megorgyilkoltatják, csatát veszít, de ehhez képest sokáig húzta, és igen látványos módon távozott a történetből. Persze ez, hogy nem nézőpont-karakter csak a regényben látványos, a filmben lehet, hogy nem jön le. A Dűne Paul Atreidese sokáig főszereplő, de végül elbukik, és az jelenti a számára a "győzelmet", amikor olyan idővonalra téved, amit nem ismer, amiről nem tudja, hogy katasztrófába torkollik. A Dűne regényekben - messziről nézve - nem ő, hanem a fia, Leto, az Istencsászár a meghatározó figura, apjáról úgy nyilatkozik, hogy nem vállalta fel azt az áldozatot, amit ő később meghozott.

Catelyn Stark is meghalt. Ez igaz, de ugyanakkor az is látszik, hogy az ő története még nem ért véget... xD

*Robert király is meghalt (akiről feltehetően Robb a nevét kapta), de ő nem volt főszereplő. A szerepe az volt, hogy ideiglenes nyugalmat biztosított, ami után robbanhatott a helyzet.

*Renly is meghalt, de ő nem volt főszereplő, és alig-alig volt hatása a történetre.

*Joffrey meghal, és érte nem kár. De ő nem főszereplő, és nem is szimpatikus egy csöppet sem.

Davos is meghalt - lefejezték - de később, a Sárkányok táncában kiderült, hogy mégis a helyén van a feje.

Brienne is meghalt, őt felakasztották, de a Sárkányok táncában előkerült egy villanásra.

*Lord Tywin valóban meghalt, ő meghatározó alak volt, de nem főszereplő. Elvileg csúnya véget ért, bár ahhoz képest, hogy mekkora szemétláda volt, nem eléggé...

Bran és Rickon is meghaltak, a szurokba mártott fejüket ki is tűzték elrettentésül. Később kiderült, hogy mégis élnek.

Meghalt *Mormont parancsnok, de ugyan hogyan lehetne Havas Jon az Őrség parancsnoka (és az új szuperhős Robb helyett), ha a parancsnok élve marad.

Meghalt *Oberyn, a Vörös Vipera, ő igen különös szereplő volt, bár alig egy villanásnyi szerepe volt. Remek példája annak a regényben, hogy egy viszonylag jelentéktelen mellékszereplő is hirtelen magához ragadhatja a kezdeményezést, és egészen elképesztő dolgokat művelhet. Ő nem volt főszereplő.


Meghalt Gregor Clegane is, és érte nem kár. Csakhogy megjelent egy Ser Robert Strong nevű különös lovag, aki akkora, mint a Lovagló Hegy volt. Könnyen lehet, hogy ő Gregor Clegane, akibe Cersei nekromatája új életet lehelt. Ha a fejét valóban átadták a doraniaknak, akkor igen rosszul nézhet ki.

Meghalt Sandor Clegane, az egyik legkülönösebb, legérdekesebb mellékszereplő volt. Szurkoltam neki, hogy összejöhessen Sansa Starkkal, mert meg voltam győződve, hogy egymásnak teremtette őket G. R. R. Martin. Sandor mégis meghalt, bár igen dicstelen módon belehalt sebeibe. Ezt nem láttuk ugyan, de semmi jel nem mutatott arra, hogy élne. Benne van a levegőben, hogy nem halt meg, csak beállt szerzetesnek. Élete fő vágya az volt, hogy megölje a testvérét, Gregort, a testvérgyilkosság pedig nem az ő műfaja. Ha Gregor valóban előkerült élőholtként - amire nagy esély van - tutira visszajön Sandor is, és most úgy ölheti meg, hogy az nem testvérgyilkosság. Talán még Sansa Stark is az övé lehet...

Meghalt Mance Rayder, ráadásul őt nem a színfalak mögött tették el láb alól, hanem mindenki szeme láttára égették halálra. Később mégis kiderült, hogy csak csel volt az egész, és nem is (őt) égették meg.

A Sárkányok Tánca legvégén merényletet követnek el Havas Jon ellen, úgy tűnik sikerrel. Mégis úgy gondolom, túléli. Spekulációim szerint ő lesz majd a mindenség örököse és ura.


Konklúzió:
  1. Egyáltalán nem igaz, hogy G. R. R. Martin össze-vissza gyilkolászná a szimpatikus főszereplőket. Igazság szerint alig halt meg fontos szereplő a történet során, és a többségük feltámad.
  2. A Trónok harca nem egy végtelenített sorozat. Van eleje, van (illetve lesz) vége, a történet valahonnan valahova halad. A status quo változik - méghozzá gyakran, és időnként tényleg eltesznek láb alól szereplőket. Ez a műfaj sajátja. Ehhez képest az író igenis kesztyűs kézzel bánik a szimpatikus szereplőkkel.
Az író nem az erősekről ír. Az erősek meghalnak. A fontos szereplők mind gyengék, kiszolgáltatottak, nyomorékok, kitaszítottak. Jó példa Jaime, a Királyölő, aki akkor kezd el szerepelni, akkor válik nézőpont-karakterré, amikor megnyomorodik.