2011. június 20., hétfő

Garmacor vére

Ígértem, hogy írok a Garmacor vére című MAGUS könyvről, amint elolvasom. Íme.

Két történet van a könyvben, egyik a Garmacor vére, a másik a Viharvizek, egy hosszabb novella (vagy egy rövid kisregény). Elkezdődik a Kardok és rendek című történet is, de az nem fejeződik be, hanem hirtelen megszakad, hogy vegye meg az olvasó a következő részt.

A Garmacor vére nem tetszett. Túl sok betű van benne, és most, hogy elolvastam, nem igazán emlékszem, miről is szólt. Isznak benne, meg verekednek, néha a kettőt egyszerre, néha külön-külön. Garmacor családja gyilkosait keresi, aztán kiderül, hogy sötét ármányok és nagy hatalmú lények munkálkodnak a háttérben, aztán ez a szál annyiban is marad. Utána egy cselszövés bonyolódik, számomra átláthatatlan viszonyok között, ahol Garmacor rendet rak. Nagy hangsúly van egy szerelmi szálon is, de nekem sehogy sem illik Garmacor figurájához: kiégett, részeges alak, és egyszer csak kiderül, hogy hősszerelmes, és van egy nő, akire mindig is vágyott, és akinek a fejvadászfalvak kiirtása közben - ahol lelkileg meghalt - is szerelmes verseket gyűjtött. (A következő részben valószínűleg majd az lesz a meglepetés, hogy kiderül, van egy fia is.) Számomra ez nincsen összhangban a Garmacor címere című könyvben megismert figura jellemével.

A Viharvizek független történet, egy epizód, miközben Garmacor a családját lemészárló, nagy hatalmú, titokzatos lényeket üldözi. Tetszett, ez is egy olyan kicsi, egy-két ötletre épülő, kompakt kis történet, mint a Garmacor címere novellái. Nincsen túlbonyolítva, így hangulatos tud maradni. Megjelenik benne nagyon híres ynevi kalandozó, aki rendet rak, és mindet megold, és ez néhol bosszantó. Itt is van szerelmi szál, ami számomra kicsit agyonvágta a másik történet szerelmi szálának fennköltségét. A legfurább, hogy Garmacor passzív szereplő, aki - bár időnként legyak egy-két gorvikit - csak úgy sodródik, történnek vele az események.

A könyv oldalainak jelentős részét a  GIGANTIKUS függelék teszi ki, amelyből az ember mindet megtudhat Shadonról és Gorvikról (a könyvben érintett országokról), amire soha nem volt kíváncsi. Szerencsére a könyv függelék nélkül is érthető (legalábbis nekem sikerült), és nem kellett folyamatosan lapozgatnom, hogy mit is jelentenek a kutykurutty ynevi fantasy kifejezések.

Igazság szerint a Garmacor címere sokkal jobban tetszett. Az kis történetekből állt, mindegyik önmagában kerek egész volt. A magányos, iszákos, kiégett, de nagyszívű zúzógép Garmacor szeretetreméltó figura volt. A maga módján a legvége is érdekes csavar volt: a kőkemény vértes gyalogos menten összecsuklik, amint egy igazán félelmetes ellenféllel, a saját anyjával kell szembenéznie. (Tudom, ez a második könyv, a Garmacor vére felvezetés volt, de a maga módján akkor is kerek egész.)

A Garmacor vére cselekménye bonyolult, össze-vissza nyúlik, de végül nem megy sehova. Garmacorról pedig kiderül, hogy tartozott valahova, valakikhez, akiket - szerintem - igenis cserbenhagyott, miközben az előző regényben a koronavárosban vedelt és önmagát sajnálta. Ez némiképp csökkenti a magányos hős szeretetre-méltóságát.

A könyv utolsó sorai szerint hamarosan megjelenik a következő rész, a Garmacor csatája, de az az igazság, nem csigázott fel különösen.

--

Fura mód az egész könyvben "ariánus"-nak hívják a Ranagol-hívőket. Nem tudom, miért nem lehet a dolgokat a nevükön nevezni. A valóságban sokféle neve van a dolgoknak, de ez egy fantasy mese, lehetne egyszerűbb. Érdekes, hogy közben olvastam Robert Graves A vitéz Belizár című könyvét is, ott is folyton "ariánus"-okat öltek, de az ott mást jelentett.

2011. június 4., szombat

William Gibson: Neurománc / Neuromancer

Valamikor a 90 években közepe táján olvastam a Neuromancer című regényt, és annak idején játszottam az azonos című C64-es játékkal is. (Mármint Neuromancer volt a játék címe, nem pedig "azonos". :P) A közelmúltban újraolvastam a könyvet. Nagy fekete könyvként jelent meg, rajta egy nénivel, akinek drótok lógnak ki a fejéből, és a Neuromancer két folytatása, a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive is szerepel benne. Nagyon érdekes volt újraolvasni.

Sok scifi a technológiáról szól, és így nagyon gyorsan elavul. Az igazán jó scifik nem a technológiáról szólnak, hanem az emberről, és ezért tudnak időtállók maradni. Számomra ilyen, nem technológiáról szóló scifi az Alapítvány (Asimov) és a Dűne (Frank Herbert).

Bár a Neuromancer nagy mértékben szól a technológiáról, mégsem avult el. Mindössze arról van szó, más ma olvasni, mint régen volt, hiszen a 84-ben leírtak egy jelentős része megvalósult. Szerepel a könyvben az Internet (csak cyberspace-nek hívják), szerepelnek hackerek (csak cowboynak vagy zsokénak hívják őket), és szerepelnek tűzfalak, IDS-ek (csak másképp, ICE-nak hívják őket). A valóságban nem kapcsolódik az Internet az emberek agyára (legalábbis nem közvetlenül :P), és nem halnak meg emberek netezés közben, de igenis vérre menő csaták folynak. Szintén bejött az óriáscégek szerző által jósolt dominanciája, a tudásért és a tudósokért folytatott küzdelem, az erődként működő kutatóközpontok, a mindenütt jelen lévő plasztikai sebészet, és az, hogy néha már-már szándékosnak és bűnnek számít, ha valaki csúnya. Ma már nem azért számít különlegesnek a könyv, hogy mennyi furcsaságot talált ki az író. A tartalma sem számít annyira egyedinek máma, hiszen rengetegen klónozták időközben. (Apropó, nem is tudtam, hogy a Johnny Mnemonic szervesen kapcsolódik a Neuromancerhez.)

Ugyanakkor a Neuromancer nemcsak technikáról szól. Az ember és a gép közti határvonalat járja körül. Szerepelnek benne emberek és gépek, gép, aki emberré válik, ember, aki géppé válik, és sok más szereplő, aki az ember és a gép közötti átmenetben tart... valahol, valamelyik irányban.

A Count Zero (megpróbálták fordítani a címet, de nem sikerült) és a Mona Lisa Overdrive (meg sem próbálták fordítani a címet) a Neuromancer folytatásai, őket most olvastam először. Az igazi a Neuromancer, de ők ketten is szépen folytatják az ember-gép gondolatmenetet.

Nem tudom, a 80-as években mennyire tűnt vadnak és őrültnek az az ötlet, hogy az emberek számítógépes programokat fognak vudu istenként tisztelni, de néha úgy érzem, nagyon-nagyon közel állunk hozzá. :)

2011. június 2., csütörtök

Miért olyan pocsékok a MAGUS regények?

Nagyon szeretem a MAGUS szerepjátékot, de sajnos könyvek, regények is kaphatóak, amelyek Yneven, a MAGUS világában játszódnak. Ha könyvesboltban MAGUS regénnyel találkozom, időnként rám tör a vágy, hogy megvegyem. Sajnos, általában jobban jártam volna, ha inkább leültem volna egy sarokba, és megvártam volna, hogy elmúljon az a bizonyos vágy.

Mégis, miért olyan pocsékok a MAGUS könyvek?

A regény és a kaland más műfaj. Sokszor ordít a könyvről, hogy egy kalandból készült, de a kaland egy az egyben nem lesz jó regény. A kaland célja a játékosok szórakoztatása, míg a regény célja az olvasó szórakoztatása.

A kalandban általában különböző fajú, kasztú, színű, szagú és vallású kalandozók kerülnek egymás mellé, és együtt próbálnak megoldani valamilyen feladatot. Minden játékos kiválaszthatja, hogy miféle jószággal játszik, és aztán azzal nyomulhat. Néha a szereplők cívódnak, összevesznek, összeverekednek, bár nem szerencsés, ha ez a játék rovására megy.

Ezzel szemben a regényhősöktől elvárható, hogy sorsuk és jellemük legyen, és ennek megfelelően viselkedjenek. Nagyon furcsa, amikor egy regényben különféle csapatok találkoznak egymással, az egyes csapatokból kiválik egy-egy karakter, és ők elkezdenek összetartani, a saját csapatukkal pedig bizalmatlanok. Egy ideig vakarom a fejemet, hogy mi ez az egész, aztán rájövök, hogy ja persze, a játékos karakterek (JK-k) összetartanak, és a nem játékos karaktereket (NJK-kat) közösítik ki.

Időnként előfordul, hogy vadidegen, esetleg ellentétes/ellenséges csoportokba tartozó kalandozók találkoznak egymással, és már várná az ember, hogy összecsapnának, és mészárolni kezdenék egymást, ehelyett ezek összeborulnak, barátságosan üdvözlik egymást, majd búcsút intenek, és elválnak útjaik. Az ember nem érti, nem érti, aztán rájön, hogy az író épp egy másik saját karakterét írta be a regénybe mellékszereplőként, és a két kalandozó azért nem gyilkolta le egymást, mert ugyanaz a játékos tartozik hozzájuk.

A kaland interaktív. A jó kaland szépségét az adja, hogy a kalandozó tetszése szerint jön-megy, és azt csinál, amit csak szeretne. Ha a kalandozó egy zárt dobozt talál, megpróbálhatja kinyitni a zárat álkulccsal, összetörni (a kalandozók mindig össze akarnak törni dolgokat), felfeszíteni, megrázni és belehallgatózni, megnyalni, összetörni (mert elfelejtette, hogy ezzel már próbálkozott), fejjel lefelé fordítani, összetörni (mert megint elfelejtette, hogy ez már volt), és végül rájön, hogy mindvégig ott volt a zsebében a doboz kulcsa. Egy kalandban ezt poén végigpróbálgatni, de nem túl érdekfeszítő regényben olvasni, ahogy más próbálkozik.

A kalandot a kalandozók néha elbaltázzák, és ekkor semmi nem jön ki belőle. A kalandozónak joga van hozzá, mert a kalandozó a mesélővel (kalandmesterrel) együtt alakítja a kalandot. Mesélőként néha hagyom is, hogy a kalandozók "tönkretegyék" a kalandot, akár azzal, hogy elkerülik, akár azzal, hogy megölnek egy kulcsszereplőt, akár azzal, hogy lemészároltatják magukat, akár azzal, hogy túl könnyen megoldják a kalandot, mert találnak egy olyan "kreatív" megoldást, amelyre a mesélő nem gondolt. Ilyenkor - leszámítva azt az esetet, amikor a csapat egytől egyig visszajutott a lélekvándorlás körforgásába - szép fokozatosan átcsorgunk egy másik mesébe, mert mese van bőven. Ha az eredeti meséből még maradt valami, majd beleszövöm egy másikba legközelebb. Egy kaland esetén ez jó és szép, szerintem ilyenkor nem is megy tönkre igazán a kaland, csupán a játékosok erőteljesebben formálják maguk körül. Ugyanakkor gondoljunk bele, mekkora méreg lenne, ha a Három testőr egyik első oldalán d'Artagnan véletlenül megcsúszik, leesik egy lépcsőn, nyakát töri, és a könyv összes többi oldala üresen marad. Regényben nem poén elbaltázott kalandokról olvasni, ahol a cselekmény nem ment semerre.

Néha az a baj, hogy túl sok zsúfolódik bele egy regénybe, túl sok különféle szerzet, olyanok, akik valószínűleg soha nem találkoztak volna egymással. Ynev összes nagyhatalma egyszerre kavar, és minden túlbonyolódik. Kalandban ez elmegy (bár vallom, hogy az egyszerű kalandok az igazán jók), de felesleges az egész "Zöldkönyv" összes népét és fajzatát belevenni minden regénybe, sokkal reálisabb és kezelhetőbb lenne, ha egy könyv csak néhány népségről szólna.

És végezetül: Szinte minden MAGUS regényt telis-tele raktak idióta ynevi spec. szakkifejezésekkel és más furcsaságokkal. Ez csak egy ideig gazdagon kidolgozott háttér, egy idő után már zavaró, ha perfektnek kell lennem a toroni nyelvből ahhoz, hogy megértsem a történetet. Elhiszem, hogy ez reális, történelmi regényben ugyanez néha jólesik, de fantasy regényben kifejezetten bosszant, ha minden második szót nem értek. Ugyanez igaz arra is, ha sok más könyvet is el kellett olvasnom ahhoz, hogy megértsem az Abaszisz és Toron zűrös viszonyai mögött meghúzódó politikai cselszövést, vagy értékelni tudjam egy "Ynev történelmében nagy alak" hirtelen felbukkanását a regényben. Fantasy könyvet azért veszek, mert szórakozni akarok.


Így visszaolvasva látom, alaposan megzúztam szegény MAGUS könyveket. Kárpótlásuk ki szeretnék emelni néhány példát, mint pozitív kivételt. Nagyon tetszett például:
  • A renegát (Dale Avery), mert bár a fenti jelenségek nagy része megtalálható benne, valahogy mégis remekül eltalálták az arányokat.
  • Garmacor címere (Wayne Champman), mert "egykarakteres" lévén a fenti jelenségek egy részére immunis volt, így több novella nagyon tetszett benne. 
(Ez utóbbinak most kezdtem el olvasni a folytatását, ha a végére érek, elmesélem, hogy tetszett-e.)

2011.06.20. Elolvastam, írtam is róla.