GoldBox companion

A GoldBox játékok már-már muzeális daraboknak számítanak a számítógépes szerepjátékok között. A sorban a Pool of Radiance volt az első, ami később tetralógiává hízott. Később megjelentek a Dragonlance világban játszódó példányok (Champions of Krynn, Death Knights of Krynn), majd két új "savage frontier" Forgotten Realms játék.

Húsz éves, vagy tán annál is öregebb játékokról van szó, de még mindig nagyon jól esik játszani velük. Néhány éve végigjátszottam az összeset, blogoltam is róluk. Most a napokban újra elkapott a hév, most a Krynnen játszódó sorozaton kezdtem el végigmenni (és a Death Knights elején tartok épp).

Néha szívesen feszegetné az ember a játékokban lévő AD&D kereteit: Kipróbálna surranó lovagot, aki abroncsbottal nyomul, a Krynn játékokban bosszantja az embert a fehér-vörös-fekete szétválasztása  a varázslatoknak, illetve a Championsben a paladin hiánya, vagy a Forgotten Realms játékokban is játszana az ember ikerkasztú karakterrel (holott azoknak ott igen korai szintkorlátjai vannak, így nemigen használhatóak). Egy hex editorral nagyon szépen lehet feszegetni e szabályokat, és átírni a karakterek egy-egy képességét, faját vagy a varázsló köpenyének színét.

Nemrég ráakadtam a Goldbox Companion nevű zseniális programra, amely a fentiek mellett a korai GoldBox játékok felhasználói felületének hiányosságait is orvosolni próbálja. A GoldBox Companion megkeresi a DosBox emulátorban futó GoldBox játékot, kinyer belőle információkat, és lehetővé teszi ennek-annak az átírását is. Van pl. egy Encamp/Fix parancs, amivel a Pool of Radiance-ben is gyorsan meg lehet gyógyítani a party-t, a sok-sok cure light wounds memorizálgatása nélkül, illetve nem kell mindig megmondani a varázslónak, hogy most két fireball és egy lightning bolt varázslatot memorizáljon, hanem a Companion meg tudja jegyezni ezt, és nem kell mikromenedzselni a varázslót. Nagyon klassz cucc, igazi rajongó készíthette!

Találtam egy másik, Goldbox Explorer nevű programot is, amellyel a képeket, grafikákat lehet kimenteni a régi játékokból. Szintén kizárólag hardcore GoldBox rajongóknak!

Weiss és Hickmann: A sötét égbolt sárkányai

A sárkánylándzsa krónikákból időnként kihagynak részeket. Az egyik könyv úgy kezdődik, hogy hőseink épp azt ünneplik, hogy sikeresen megszereztek valami pörölyt, amivel sárkánylándzsákat lehet kovácsolni. Egy másik szünet után épp azt tárgyalják meg, hogy milyen ügyesen legyőztek egy Fael-Thas nevű gonosz elf jégmágust, valamint találtak egy jégbe fagyott sárkányt egy lovaggal a hátán, illetve egy törött sárkánylándzsát. Sőt, a krónikák eleve úgy kezdődnek, hogy hőseink régi barátok, akik hosszú idő után újra találkoznak.

Ez igen jó írói fogásnak bizonyult, hiszen így:

• misztikus homályba vész, hogy pontosan kik is hőseink, és milyen tetteket vittek véghez, így egyfajta titokzatosság lengi őket körül;
• bármilyen furcsaság kiderülhet hőseinkről utólag - példa erre Steel Brightblade személye, azaz hogy Kitiara és Sturm valamikor régen összehoztak egy közös gyereket;
• az írók fókuszálhatnak a lelki kérdésekre, vagy a szereplők jellemének kidolgozására, és hőseink úgy lehetnek harcedzett veteránok, hogy nem kell folyamatos csihi-puhikról írni;
• korlátlan tér nyílik az előzmény-regényeknek;
• arról is bármennyi regény írható, hogy mi történt közben.

Az Elveszett legendák ciklus ezeket a kihagyott részeket dolgozza fel. A történetek függetlenek egymástól, bár a ciklus későbbi részeiben beszélnek a korábbiakról. A Törpetárnák sárkányai annak a bizonyos pörölynek a megszerzését dolgozza fel. Nem olvastam, de A sötét égbolt sárkányaiban elég sokat hivatkoznak rá, így kiderül arról is egy s más. A ciklus utolsó része Az aranyszemű mágus sárkányai, ez bizonyára Raistlin komáról szól.

A sötét égbolt sárkányai (Dragons of Highlord Skies) három történetet dolgoz fel:

• Laurana és társai megküzdenek a galád sötételf jégmágussal, akit a krónikákban csak emlegettek.
• Kitiara vállalja, hogy kiállja Lord Soth próbáját, és így felveszi a rettegett halállovagot Takhisis seregébe.
• Szerepel benne három Solamniai lovag, akik a krónikákban is megjelentek, de itt komolyabb szerep jut nekik. Ők egyrészt összekapcsolják a másik két történetet, másrészt ők olyan szereplők, akikről az olvasó nem tudja pontosan, hogy mi lesz a sorsuk.

Természetesen szerepel Tasslehoff is, mert ő minden sárkánylándzsa történetben szerepel. Még azokban is, amik akkor játszódnak, amikor ő meg sem született (Ikrek-ciklus) és azokban is, amik akkor játszódnak, amikor ő már nem szerepelhetne (Lelkek háborúja ciklus). Kivétel a Sötét tanítvány ciklus, mert abban egy másik surranó szerepel, aki nemhogy nem Tas, de később sem derül ki róla, hogy ő mégis Tas volna, csak elvesztette az emlékezetét.

Alapvetően semmi gond nincs A sötét égbolt sárkányaival, az olvasó pont azt kapja, amit vár. Megjelenik és megszólal minden régi hős, lehet derüli Tas viccein, olvasunk arról, ahogy Solamniai lovagok baaz sárkányfattyakkal küzdenek, vannak olyan ágai a történetnek, amelyeket nem ismerünk, de az ismert ágakról is megtudunk egyet s mást. Természetesen nem fordul fel a történet, a krónikákban leírt események nem változnak meg, de az írók ügyesen feszegetik a határokat. (Van pl. egy jelenet, amikor Kitiara találkozik Lauranával, de utóbbi nem tudja, kivel áll szemben, így a két vetélytárs találkozott is meg nem is.) Semmi meglepővel nem találjuk szembe magunkat, de a "mi történt közben" regény műfajának keretei között igen jól szórakozunk.

A könyv rövid, és a benne szereplő történetek alig (illetve nagyon erőltetett módon) függenek össze egymással, így semminemű mélységgel nem találkozhatunk.

Olyan helyzetben voltam, hogy épp sürgősen olvasnivalóra volt szükségem, de semmi komolyba nem akartam belevágni. A célnak tökéletesen megfelelt.

Ötös skálán: 3.

Margaret Weis: Borostyán és vér

A Borostyán és vér (Amber and Blood) a Sötét tanítvány című dragonlance regényciklus harmadik, befejező kötete, a Borostyán és hamu és a Borostyán és vas folytatása. A könyv Mina sorsát zárja le.

A Borostyán és vas ott fejeződött be, hogy végre megmagyarázták, hogyan tud valaki egy vasrúddal egy csapásra végérvényesen kiütni egy halállovagot, és az is kiderült, hogyan tarthatta fel órákig egy közönséges juhászkutya az elpusztíthatatlan élőholtat.  Azt is megtudtuk, miért volt Takhisis féltékeny Minára a Lelkek háborúja során. Láthatóan nem mindenki egyenlő esélyekkel játszik, vannak kiválasztottak, mint Harry Potter, akiknek minden sikerül, és az csak nekik sikerülhet, mert ők a kiválasztottak. :) Ez van.

A Borostyán és vérben végre összeérnek a szálak. A szerzetes és a surranó Minával együtt utaznak, és végre nem egymás ellen küzdenek. A regény valahogy furcsán komikus. Az istenek többnyire esendően, idiótán viselkednek, és a többi szereplőt is nehéz komolyan venni. Komikus szereplő a néhai halállovag, és a két hipermagas szintű feketeköpenyes varázsló is (akik a 2. szintet sem nagyon érhették volna el, ha egyszer ennyire hülyék). Szerepel egy megzavarodott gyermek isten is, aki miatt, az embernek az az érzése, bármikor bármi történhet (és tényleg), és így minden racionalitást nélkülöz az egész. Furcsa, hogy az ember racionalitást kér számon fantasyn, de a fantasy is lehet racionális. Ez nem az, itt bármi történik, a gyermek isten böffent egyet, és egyszer csak minden egész más. Igaz, itt ez a lényege a könyvnek, de hát akkor is... Időnként fel-feltámasztanak valakit (aki ráadásul élőholt), máskor meg irreverzibilis a halál, és rettentően kell sajnálni. (Ekkor nem lehet feltámasztani?!)

Összességében: zavaros volt az egész, nekem nem tetszett.

Ötös skálán: 2.

Margaret Weis: Borostyán és vas

A Borostyán és vas (Amber and Iron) a Dragonlance világban játszódó Sötét tanítvány trilógia második része, a Borostyán és hamu folytatása.

A történet tovább bonyolódik, ismét kezd kicsit zavarossá válni, és főként Krynn világa isteneinek különféle kavarásairól szól.

A fontos szereplők között megjelenik Nuitari istenség, aki Krynn sötét holdja, és aki a fekete köpenyes varázslók patrónusa. Szintén megjelenik két követője, a két nagyon magas szintű, de valahogy nagyon idióta fekete köpenyes: a törpe és a félelf, akiknek a leírása az előző könyv végén szerepeltek. Azt hinné az ember, hogy a mágia istene kevésbé inkompetens követőkre támaszkodik. Tény, hogy a fekete köpenyesek általában individualisták, és nem az együttműködő-képességükről híresek, de ez a kettő totál képtelen együtt dolgozni.

Nagyon hangulatos tenger alatti helyszínek jelennek meg, még tengeri sárkány is szerepel. Bennem a Dark Queen of Krynn nevű számítógépes játék egy pályáját idézte fel, így kellemes nosztalgikus élményt okozott. Sajnos a következő részben nem várható tenger alatti helyszín.

Mináról kiderül, hogy azért minden gonosz istenség az ő segítségével akarja uralni Krynn világát, mert ő nem ám csak egy senki, hanem egy hiper-szuper kiválasztott, akárcsak Harry Potter vagy Luke Skywalker. Szintén kapunk némi racionális magyarázatot az előző könyv néhány érthetetlen jelentére.

A fordítás időnként nem konzisztens az előző kötettel; egyes neveket ott nem fordítottak, itt meg igen. Egy visszautalásban pedig az szerepel, hogy valaki "fogságba ejtett" szerzeteseket, holott azokat megmérgezték és meggyilkolták. A fordító valószínűleg nem olvasta az előző kötetet, és ez néhol zavaró.

Összegzésül annyit mondanék, hogy az ember azt kapja, amit vár. Korrekt, szórakoztató olvasmány, de semmi több.

Ötös skálán: 3.

Van következő része, a Borostyán és vér (Amber and Blood), de ez még nem jelent meg magyarul.

Margaret Weis: Borostyán és hamu

 A Borostyán és hamu (Amber and Ashes) egy Dragonlance regény, a Lelkek háborúja után játszódó Sötét tanítvány trilógia első része. Ezúttal Margaret Weis egyedül, Tracy Hickman nélkül szerepel szerzőként.

Az egyik központi figura a Lelkek háborújából ismert Mina, akit - tekintve, hogy annak végén Krynn istenei némiképp átrendeződtek - patrónus nélkül maradt. Ez nem tart sokáig, hiszen a következő ügyeletes főgonosz isten (akit most Chemosh-nak hívnak) szintén épp Minát akarja főpapjának és így seregei vezérének.

Az eddigi könyvekben szinte csak a két fő isten szerepelt: Paladine és Takhisis (néha Mishakalt is emlegették,és Reorx is megjelent komikus mellékszereplőként), a többi istenről inkább csak mondták, hogy léteznek. Most ők is előtérbe kerülnek.

Chemosh a halál istene, aki arculatváltásra készül. Megelégelte, hogy oszló holttestek és lábon rohadó zombik kapcsolódnak hozzá, szimpatikusabb fényben szeretne feltűnni. Bevezeti a halhatatlanság és örök ifjúság buzzword-öket, és valami vámpírszerűségekre kezd építeni, mert Stephanie Meyer és az Alkonyat óta a vámpír a menő. Valami miatt ehhez Minára van szüksége, így elcsavarja Mina fejét. Mina csak vakon engedelmeskedő báb volt az Egy Isten kezében, de most... szerintem most is csak egy vakon engedelmeskedő báb. Chemos és Mina kapcsolata jelenti az egyik központi szálat, Chemos a leginkább aktív szereplő, nélküle nem lenne cselekmény.

Chemos és Mina mellett szerepel még:

• Egy harcművész szerzetes, akit a Majere nevű Buddha-szerű istenség (aki nem tudom, miért viseli Caramon és Raistlin vezetéknevét) híve. Ez nemcsak azért pozitív, mert ő a pozitív főhős, hanem mert végre szerepelnek szerzetesek is.
• Egy surranó, aki nem Tas, és nem is várható, hogy kiderülne róla, hogy ő valójában mégis Tas. Ő nem tolvaj, hanem nightstalker, aki tud beszélni a holtakkal, és némi misztikus mágiát is használ. Annak ellenére, hogy surranó, nem buzog benne a kalandvágy, és nem csórja el mások cuccait.
• Egy kretén halállovag, aki nem Lord Soth (mert a Lelkek háborúja során ő békére lelt), így rá már nem számíthatunk, tehát új halállovagra van szükség. Ahogy a Múmia c. filmben, itt sem értem, hogy ha az égiek valakit meg akarnak büntetni rettentő gonoszsága miatt, akkor miért teszik ezért elképesztően hatalmassá, lényegében elpusztíthatatlanná, és miért ruházzák fel tömeggyilkos mágiával.
• A tenger istennője, aki egy rendkívül hangulatos szereplő.
• Némi élőholt, meg további istenségek, meg effélék.
• Kicsit megjelenik egy-egy szereplő a korábbi könyvekből, pl. a Lelkek háborújából.
• Az ősmágia egyik tornya, mert egy dragonlance könyv kell, hogy játszódjon az ősmágia egyik tornyában is.
• Nem szerepelnek a fűevő-faimádó elfek, és ez nagyon-nagyon jó pont. A Lelkek háborúja során erős túladagolást kaptam belőlük.

Vannak furcsaságok. Az még OK, ha egy kvázi-elpusztíthatatlan szereplőt egy vasrúd egyetlen csapásával mégiscsak el lehet pusztítani, de egy szent ereklyének minősülő fegyver (ami szintén rúd) ehhez képest igen kevéssé hatékony ellene. Hasonlóan, ha valaki börtönében egy kristálygömbön keresztül végigkövette a káoszháború és a lelkek háborúja közti időszakot, akkor hogyhogy nem jött rá, hogy eltűntek az istenek, és simán megléphetne a börtönéből. Egy másik kvázi-elpusztíthatatlan szereplő pedig egyszerűen nem mer megtámadni valakit, mert az illetőt egy acsarkodó ... juhászkutya védelmezi. Vannak még hasonló furcsaságok.

A Borostyán és hamu hangulatos könyv, az ember azt kapja, amit egy dragonlance regénytől vár. A történet sokkal egyszerűbb, nem olyan zavaros, mint a Lelkek háborújáé, kevesebb van benne, és ettől talán kicsit több. Hangulatos új szereplők jelennek meg, és az ember kíváncsi rá, hogy mi lesz velük. Magyarul megjelent már a következő része is, a Borostyán és vas.

Ötös skálán: 3,5.

Kiegészítés: A következő könyv alapján a felsorolt furcsaságok jelentős része magyarázható.

Lelkek háborúja

A Lelkek háborúja (War of Souls) Margaret Weis és Tracy Hickman trilógiája a Dragonlance világban. Három könyvből áll:
- A hanyatló nap sárkányai (Dragons of a Fallen Sun)
- Az elveszett csillag sárkányai (Dragons of a Lost Star)
- A lenyugvó hold sárkányai (Dragons of a Vanished Moon)

A három könyv egyben alkot értelmes történetet, külön-külön nem sok értelmük van. Az Elveszett Csillag szerepet kap a könyvekben, a másik két cím nemigen utal semmire.

A Lelkek háborúja trilógia A nyári tűz sárkányai után következik. Az ott ért véget, hogy sikeresen legyőzték a nagyon-nagyon gonosz Káoszt, de Tasslehoff Fúróláb életét áldozta és hősi halált halt eközben. Az istenek elhagyták Krynnt, Takhisis elmenekült a harcban, a többi isten pedig - bár legyőzték Káoszt - úgy döntött, jobb ha elhagyja a világot (és akkor nem is igazán értettem, hogy miért, de erre később fény derül). A mágia szép lassan eltűnik a világból, és az egész valahogy nagyon hasonlít A gyűrűk ura végére.

Hosszú idő telt el a káoszháború óta, és a világ valahogy nem olyan irányba halad, amerre kellene. Az emberek találtak új mágiát, de az is szép lassan hanyatlik, elszivárog. Valahonnan óriási, XXL-es sárkányok kerültek elő, és lényegében ők uralják Krynnt, majdnem mindenki nekik fizet adót. Van köztük egy agresszív vörös, egy galád zöld és egy kék, akit korábbról is ismertünk, mert Kitiara sárkánya volt Skie néven. (Rajtuk kívül más óriássárkányok is vannak, de velük nem találkozunk közelebbről.) Nemcsak azért különösek, mert nagyok, de azért is, mert felfalják a többi sárkányt, és valahogy ettől nőnek. A jó sárkányok persze eltűntek, mert ha baj van, ők valahogy mindig eltűnnek, és csak a végén kerülnek elő, hogy minden jóra forduljon.

A világ hanyatlik, és minden elfuserálódott. A szereplők bujdosnak, szenvednek és összevesztek egymással. A solamniai lovagok visszaszorultak, a sötét lovagoknál kiveszett a jó erkölcs, és egy könyvelő vezeti őket, bár ennek ellenére leigázták a qualinesti elfeket, a silvanesti elfek pedig szokás szerint bezárkóztak.

A történet központi figurája egy Mina nevű lány, aki egyszer csak megjelenik, és hozott magával egy igazi istent. Szent Johanna jellegű alakká válik, akit a titokzatos istenség sugallatait követve hadvezérré válik, és a csatákat sorra nyerve igázza le Krynnt. Időként meg akarják égetni, időnként feltámad, ahogy azt kell. Szerepel még néhány solamniai lovag, megjelenik Aranyhold, szerepet kap Tanis fia, a fiú anyja, Laurana, és rendkívül sok (néha túl sok) szó esik a két elf nép politikájáról. A főszereplők között megjelenik egy hangulatos sötét lovag karakter és egy szimpatikus fdsfdasfdas nem lehet kihagyni egy Dragonlance könyvből, akár élő, akár holt.

A szövevényes (és néhol zavaros) történet végén pont kerül a régi generáció majdnem mindegyik hőse sorsának végére, annyira, hogy még (szegény) Lord Soth is békére lel. Az istenek is ismét átrendeződnek, így megtudhatjuk, hogy Krynnen kevés illékonyabb dolog van az isteneknél.

Alapvetően teljesen korrekt Dragonlance trilógia, az ember pontosan azt kapja, amit vár; se többet, se kevesebbet. Azért döntöttem úgy, hogy most írok róla, mert kezembe került a folytatás első kötete, és írni akartam róla, mielőtt a következő könyvet elolvasom.

Ötös skálán: 3.

• Egy másik kritika