A Borostyán és vas ott fejeződött be, hogy végre megmagyarázták, hogyan tud valaki egy vasrúddal egy csapásra végérvényesen kiütni egy halállovagot, és az is kiderült, hogyan tarthatta fel órákig egy közönséges juhászkutya az elpusztíthatatlan élőholtat. Azt is megtudtuk, miért volt Takhisis féltékeny Minára a Lelkek háborúja során. Láthatóan nem mindenki egyenlő esélyekkel játszik, vannak kiválasztottak, mint Harry Potter, akiknek minden sikerül, és az csak nekik sikerülhet, mert ők a kiválasztottak. :) Ez van.
A Borostyán és vérben végre összeérnek a szálak. A szerzetes és a surranó Minával együtt utaznak, és végre nem egymás ellen küzdenek. A regény valahogy furcsán komikus. Az istenek többnyire esendően, idiótán viselkednek, és a többi szereplőt is nehéz komolyan venni. Komikus szereplő a néhai halállovag, és a két hipermagas szintű feketeköpenyes varázsló is (akik a 2. szintet sem nagyon érhették volna el, ha egyszer ennyire hülyék). Szerepel egy megzavarodott gyermek isten is, aki miatt, az embernek az az érzése, bármikor bármi történhet (és tényleg), és így minden racionalitást nélkülöz az egész. Furcsa, hogy az ember racionalitást kér számon fantasyn, de a fantasy is lehet racionális. Ez nem az, itt bármi történik, a gyermek isten böffent egyet, és egyszer csak minden egész más. Igaz, itt ez a lényege a könyvnek, de hát akkor is... Időnként fel-feltámasztanak valakit (aki ráadásul élőholt), máskor meg irreverzibilis a halál, és rettentően kell sajnálni. (Ekkor nem lehet feltámasztani?!)
Összességében: zavaros volt az egész, nekem nem tetszett.
Ötös skálán: 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.