Még 2014-ben írtam a Túl sok a démon-t, és a napokban találtam meg. Nem nagy ügy, másfél oldal az sincs egész. Úgy emlékeztem, nem fejeztem be, ezért nem tettem ki az oldalra. Ezek szerint mégis befejeztem? Vagy csak túl sok volt a démon?
Ez az írás egy hangulatról szól, amikor harcolsz, harcolsz, és hiába győzöl, túl sok a démon, aki ellened tör.
fantasy, sci-fi, szerepjáték, számítógép, könyv, film, játékprogram, miazmás
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
2020-02-22
2017-05-21
Gwent -- szabályok
Frissítés 2017-05-28: Eh, így jártam. Megértem, és összeszedem a szabályokat, erre pár nap múlva kijön az open beta, és minden hirtelen megváltozik. Sőt, nemcsak, hogy mindaz, amit itt leírtam, nem releváns, de már vannak rendes, érthető kulcsszavak, és van hozzájuk gwent kulcsszó-definíció is.
Ezen túl, itt egy jó gwent bevezetés kezdőknek.
Emlékként meghagyom, amit lentebb már leírtam, de értelme nincs. :(
Ezen túl, itt egy jó gwent bevezetés kezdőknek.
Emlékként meghagyom, amit lentebb már leírtam, de értelme nincs. :(
2016-07-02
Dmitry Glukhovsky: Metro 2033
Sokat hallottam már a regényről, el akartam olvasni. Könyvesboltokban sokszor találkoztam Metro <varázsszám> feliratú könyvekkel, és sokat kerestem, hogy végül a legkisebb számmal rendelkezővel (2033) kezdjem.
Azt hittem, amolyan Fallout-szerű posztapokaliptikus képződménnyel állok szemben, csak egy orosz változattal, de egy idő után erősen elbizonytalanodtam. Moszkvai metró, világháború után, óvóhely, de olyan furcsán viselkedik mindenki. A könyv első fele arról szól, hogy a metróban túlélő oroszok különböző államformákat próbálnak ki: törzsi társadalmak, ahol az erősebb az úr, kapitalista nyugat, fasizmus és kommunizmus egyaránt megjelenik, ráadásul igen sok díszlettel. Az egyes megállókban kialakult városállamok háborúznak egymással, és senki nincs biztonságban. Az alagutakban pedig különös dolgok történnek, és nem jó egyedül maradni a sötétben.
Nehéz volt elképzelni a világot, amit bemutat, nem értem, honnan van energiájuk, miért van annyi, hogy folyton világítanak. (Jó, maradt, és sztalkerek hozzák a felszínről... btw: nagyon értékelem az utalást/tisztelgést a Piknik az árokparton c. regény felé.) Értem én, hogy gombákat termesztenek, és azt eszik, no de ennyit? Azt értem, hogy ennyi ember elfér, van annyi helyük, hogy mezőgazdasági tevékenységet végezzenek, ami évekig el is tartja őket? Ha ekkora bajban vannak az emberek, tényleg államokat alakítanak, akik szabályos háborút viselnek? Tényleg útleveleket állítanak ki, és ezeket ellenőrzik? Ha annyira el vannak vágva egymástól a városállamok, hogyhogy ellenőrzik és elfogadják egymás útleveleit? Olyan erőltetett volt az egész.
Valahogy nem tűnt logikusnak ez az egész... Ráadásul egy csomó titokzatos, természetfeletti esemény/utalás...Végig nem értettem, hogy akkor ez most egy ennyire szar könyv, vagy esetleg a felszín mögött meghúzódó allegória segítségével egy mélyebb tartalmat akarna átadni (amit én nem értek). Vagy egyik is, másik is?
Több hétig szüneteltettem a regényt, és mindenféle mást olvastam közben. Nehezen tudtam rászánni magam, hogy folytassam.
A regény második fele viszont igen felpörög. Sokkal falloutosabb a hangulat, de valóban tud többet adni. Rendkívül beszippantott, és a korábban felmerülő problémákat is ügyesen kapirgálta. A regény második felét szinte egy helyben ülve olvastam végig. A vége is nagyon érdekes, nem számítottam a csavarásra. Ugyanakkor értékeltem, hogy a felépített világot nem teszi tönkre, nem váltja meg, szóval lehetnek Metro <még nagyobb varázsszám> könyvek.
Ötös skálán: 4' (a könv eleje talán csak 2, de a második felében vannak 5-ös részek is)
Azt hittem, amolyan Fallout-szerű posztapokaliptikus képződménnyel állok szemben, csak egy orosz változattal, de egy idő után erősen elbizonytalanodtam. Moszkvai metró, világháború után, óvóhely, de olyan furcsán viselkedik mindenki. A könyv első fele arról szól, hogy a metróban túlélő oroszok különböző államformákat próbálnak ki: törzsi társadalmak, ahol az erősebb az úr, kapitalista nyugat, fasizmus és kommunizmus egyaránt megjelenik, ráadásul igen sok díszlettel. Az egyes megállókban kialakult városállamok háborúznak egymással, és senki nincs biztonságban. Az alagutakban pedig különös dolgok történnek, és nem jó egyedül maradni a sötétben.
Nehéz volt elképzelni a világot, amit bemutat, nem értem, honnan van energiájuk, miért van annyi, hogy folyton világítanak. (Jó, maradt, és sztalkerek hozzák a felszínről... btw: nagyon értékelem az utalást/tisztelgést a Piknik az árokparton c. regény felé.) Értem én, hogy gombákat termesztenek, és azt eszik, no de ennyit? Azt értem, hogy ennyi ember elfér, van annyi helyük, hogy mezőgazdasági tevékenységet végezzenek, ami évekig el is tartja őket? Ha ekkora bajban vannak az emberek, tényleg államokat alakítanak, akik szabályos háborút viselnek? Tényleg útleveleket állítanak ki, és ezeket ellenőrzik? Ha annyira el vannak vágva egymástól a városállamok, hogyhogy ellenőrzik és elfogadják egymás útleveleit? Olyan erőltetett volt az egész.
Valahogy nem tűnt logikusnak ez az egész... Ráadásul egy csomó titokzatos, természetfeletti esemény/utalás...Végig nem értettem, hogy akkor ez most egy ennyire szar könyv, vagy esetleg a felszín mögött meghúzódó allegória segítségével egy mélyebb tartalmat akarna átadni (amit én nem értek). Vagy egyik is, másik is?
Több hétig szüneteltettem a regényt, és mindenféle mást olvastam közben. Nehezen tudtam rászánni magam, hogy folytassam.
A regény második fele viszont igen felpörög. Sokkal falloutosabb a hangulat, de valóban tud többet adni. Rendkívül beszippantott, és a korábban felmerülő problémákat is ügyesen kapirgálta. A regény második felét szinte egy helyben ülve olvastam végig. A vége is nagyon érdekes, nem számítottam a csavarásra. Ugyanakkor értékeltem, hogy a felépített világot nem teszi tönkre, nem váltja meg, szóval lehetnek Metro <még nagyobb varázsszám> könyvek.
Ötös skálán: 4' (a könv eleje talán csak 2, de a második felében vannak 5-ös részek is)
2016-06-27
StarCraft: Legacy of the Void
Nem érdekelnek a protossok. Egyszerűen nem érdekelnek. Amíg starcraftoztam, elsősorban protoss játékos voltam, de akkor sem érdekelnek.
Na jó, az érdekelne, hogy hogyan élnek, hol vesznek kenyeret, mit csinálnak szabadidejükben, hogyan ismerkednek egymással (mielőtt archonná válnak), meg ilyenek. De a LotV protossai csak harcolnak, igen hősies problémákkal birkóznak, általában a világot mentik meg, és nagy morális problémáik vannak. Mindeközben teljesen emberszerűek.
A StarCraft 2 első része, a Wings of Liberty egyjátékosos hadjárata kifejezetten zseniális volt. Megismerkedhettünk a Hyperion űrhajó mindennapi életével, járhattunk nem egy kocsmában, meghallgathattuk, Jim Raynor milyen zenét szeret, milyen videójátékokat játszik és minden ehhez hasonló. Közben persze szabadságharcolt a gonosz Mengsk ellen, áhítozott Sarah Kerriganre, és megmentett egy csomó telepest. A világ megmentése közben remek hangulata is volt.
Nehéz nem emberi fajokról írni történetet, mert egészen más motivációik vannak. A StarCraft során nem egyszer kínlódtak e problémával. A Heart of the Swarmban sem sikerült megoldani a problémát: (a Brood War-hoz hasonlóan) itt Kerrigan volt a főszereplő, és így zergek is voltunk, de volt remek kifogás, hogy a zergek emberként gondolkodtak. Sarah is harcolt a gonosz Mengsk ellen (itt most nem a szabadságért, hanem a bosszúért), áhítozott Jim Raynorre, és sértett kis csitriként viselkedett. Na jó, ezt egyszer elsütötték. Nem volt tele minden Sarah szétszórt használati tárgyaival, mert most zergek vagyunk, és a zergeknek az nincs. Odazsúfolták Abathurt és barátait, Abathur ugyan poén de valahogy épp a zergek kollektivitása nem jelenik meg benne.
Íme itt a Legacy of the Void, a StarCraft 2 történetének utolsó része, és ez ugye protoss hadjárat kell, hogy legyen. A protossok pedig teljesen emberszerűek. Úgy viselkednek, mint az emberek, úgy állnak bosszút, mint az emberek, úgy torzsalkodnak, mint az emberek. Zeratul most is cool, Alarak is üde színfolt, de ők is csak emberek, csak szájuk nincsen. Érdekes, ha egy történet idegen gondolkodást próbál bemutatni, ez nem könnyű (lásd pl. Frank Herbert Csillagkorbács c regényét), de itt nem erről van szó.
Az is érdekes, ha fantasy eszközökkel valós emberi problémákat mutatunk be, de itt erről sincs szó, mert a történet igen sekélyes, már-már faék egyszerűségű.
Érdekes, ha választási lehetőségek vannak a történetben, döntéseket hozhatunk, meg miazmás, de itt nincsenek döntések (mint pl. a WoL-ban), max abban dönthetünk, milyen sorrendben csináljuk a kötelező küldiket.
Jó, ha egyik sincs, megtehetik, hogy csak úgy elegednek mindent, és hagyják szárnyalni a fantáziájukat, poénra veszik a figurát, de ez sincs. A kötelező történetet kapjuk: jön a nagyongonosz ellenfél, akit most már le kell győzni, de tényleg, és a bátor protossok jó alaposan lezúzzák. Kb. annyi, hogy be kellett már fejezni a történetet, és lám, be is fejezték. Nehéz volt, megküzdöttek vele.
Nem érdekelnek a protossok. Így nem.
Na jó, az érdekelne, hogy hogyan élnek, hol vesznek kenyeret, mit csinálnak szabadidejükben, hogyan ismerkednek egymással (mielőtt archonná válnak), meg ilyenek. De a LotV protossai csak harcolnak, igen hősies problémákkal birkóznak, általában a világot mentik meg, és nagy morális problémáik vannak. Mindeközben teljesen emberszerűek.
A StarCraft 2 első része, a Wings of Liberty egyjátékosos hadjárata kifejezetten zseniális volt. Megismerkedhettünk a Hyperion űrhajó mindennapi életével, járhattunk nem egy kocsmában, meghallgathattuk, Jim Raynor milyen zenét szeret, milyen videójátékokat játszik és minden ehhez hasonló. Közben persze szabadságharcolt a gonosz Mengsk ellen, áhítozott Sarah Kerriganre, és megmentett egy csomó telepest. A világ megmentése közben remek hangulata is volt.
Nehéz nem emberi fajokról írni történetet, mert egészen más motivációik vannak. A StarCraft során nem egyszer kínlódtak e problémával. A Heart of the Swarmban sem sikerült megoldani a problémát: (a Brood War-hoz hasonlóan) itt Kerrigan volt a főszereplő, és így zergek is voltunk, de volt remek kifogás, hogy a zergek emberként gondolkodtak. Sarah is harcolt a gonosz Mengsk ellen (itt most nem a szabadságért, hanem a bosszúért), áhítozott Jim Raynorre, és sértett kis csitriként viselkedett. Na jó, ezt egyszer elsütötték. Nem volt tele minden Sarah szétszórt használati tárgyaival, mert most zergek vagyunk, és a zergeknek az nincs. Odazsúfolták Abathurt és barátait, Abathur ugyan poén de valahogy épp a zergek kollektivitása nem jelenik meg benne.
Íme itt a Legacy of the Void, a StarCraft 2 történetének utolsó része, és ez ugye protoss hadjárat kell, hogy legyen. A protossok pedig teljesen emberszerűek. Úgy viselkednek, mint az emberek, úgy állnak bosszút, mint az emberek, úgy torzsalkodnak, mint az emberek. Zeratul most is cool, Alarak is üde színfolt, de ők is csak emberek, csak szájuk nincsen. Érdekes, ha egy történet idegen gondolkodást próbál bemutatni, ez nem könnyű (lásd pl. Frank Herbert Csillagkorbács c regényét), de itt nem erről van szó.
Az is érdekes, ha fantasy eszközökkel valós emberi problémákat mutatunk be, de itt erről sincs szó, mert a történet igen sekélyes, már-már faék egyszerűségű.
Érdekes, ha választási lehetőségek vannak a történetben, döntéseket hozhatunk, meg miazmás, de itt nincsenek döntések (mint pl. a WoL-ban), max abban dönthetünk, milyen sorrendben csináljuk a kötelező küldiket.
Jó, ha egyik sincs, megtehetik, hogy csak úgy elegednek mindent, és hagyják szárnyalni a fantáziájukat, poénra veszik a figurát, de ez sincs. A kötelező történetet kapjuk: jön a nagyongonosz ellenfél, akit most már le kell győzni, de tényleg, és a bátor protossok jó alaposan lezúzzák. Kb. annyi, hogy be kellett már fejezni a történetet, és lám, be is fejezték. Nehéz volt, megküzdöttek vele.
Nem érdekelnek a protossok. Így nem.
2015-12-09
Guild Wars 2 és A végzet pereme
Nemrég kerültem kapcsolatba a Guild Wars 2-vel. Ez is MMORPG, abból pedig már sok van, a GW2-ben az alábbiak miatt mélyedtem el:
- Szimpatikus üzleti modell: Egyszer kell megvenni (és mivel megveszed, nem bombáz reklámokkal, és nem akar folyton rádsózni valamit), annyit játszhatsz vele, amennyit akarsz, tehát nincs havidíja. Most, hogy kijött az első kiegészítő, az alapjátékot ingyenessé tették, így befektetés nélkül kipróbálható. Itt is vannak mikrotranzakciók, de nem lett tőle pay2win, valódi pénzért csak esztétikai és kényelmi funkciókat kapsz, nem leszel tőle erősebb.
- Jól lehet csapatban játszani. Különböző szintű játékosok is tudnak együtt nyomulni. Aki túl magas szintű lenne, annak lecsökkenti (máshol a túl alacsony szintűeket felnöveszti), hogy mindenkinek hasonló kihívást jelentsenek a pályák.
- Az együttműködő játékosokra van kihegyezve. A nyílt világban nincs PvP (játékos-játékos elleni harc), elég nehéz ártani a másik játékosnak.
- A könnyű játszhatóságra van kihegyezve: Induláskor oda tudsz teleportálni bármelyik faj kezdőhelyére (és általában is nem arról szól a játék, hogy sokat-sokat caplatsz), a karaktereid közös kasszán vannak, egy helyre gyűjtik a nyersanyagokat stb. (Ez persze a szerepjáték elemek rovására megy.)
- Ugyanakkor nagyon mély PvP (játékos-játékos elleni harc) is van benne, de a nyílt világban való barangolástól teljesen külön. Ha PvPzel, felvisz max szintre, megkapsz minden képességet, és a tárgyaid spec képességei sem számítanak. Mindenki egyenlő esélyekkel indul, nem arról szól, hogy az erős karakter lenyomja a gyengét.
Jópofa hangulata van, szépen kidolgozott világban játszódik, persze erősen harcorientált. A szabad kalandozás mellett van story-mode is, bár az az MMORPG műfajnak sosem erőssége.
Elkövettem viszont azt a hibát, hogy vettem egy Guild Wars könyvet. Ez A végzet pereme (Destiny's Edge) címet viseli. Az edge szó itt valószínűleg nem peremet, hanem a penge élét jelenti, de A végzet pereme nem ettől rossz. Ennek a könyvnek minden porcikája pocsék, ordít róla, hogy csakis és kizárólag a számítógépes játék felvezetőjének készült. Az események logikátlanok, a karakterekben semmi, de semmi érdekes nincs, a történet egyik csihi-puhiból a másik csihi-puhiba tart, és közben egyre nagyobb és nagyobb szörnyeket hentelnek.
A végzet pereme ötös skálán: 1 és fél, és több szót kár is vesztegetni rá.
Moskát Anita: Horgonyhely
A Horgonyhely az egyik legfurcsább regény, amit olvastam. Olyan világban játszódik, ahol senki nem távolodhat el attól a ponttól, ahol megszületett, így helyhez kötve (horgonyhelyéhez kötve) kell leélnie életét. Egyedül a terhes nők jelentenek kivételt, ők rendelkeznek az utazás (vándorlás) különleges képességével.
Férfiak csak a ház körüli munkákat tudják elvégezni, a világban nőuralom van, sőt nem is egyszerűen a nők, hanem a terhes nők kezében van a hatalom. Csak ők lehetnek favágók, katonák, kereskedők, és aki nem terhes az is terhes akar lenni, és nagyon nem mindegy, hol születik meg a gyereke, mert onnantól kezdve ott ragad, egész addig, amíg újra teherbe nem esik. Érezhető, hogy ez a könyv igen bizarr -- ugyanakkor nagyon-nagyon jó.
Aki a fantasytől csak sárkányokat, röpködő tűzgolyókat és kardozást vár, annak nem a Horgonyhely lesz a kedvenc könyve. Itt a szereplők többsége nem harcias, sokkal inkább lelkizik, és sötét titkokat túr elő.
A figurák esendők, érdekesek, és nem vagy nem egyszerűen oszthatók fel jókra és gonoszakra. A világ néhány dologban különbözik csak a miénktől, és ezt a néhány dolgot fejti ki a regény, méghozzá igen alaposan. Érdekes, kegyetlen, sötét és beteg világ a Horgonyhely világa, sosem lehet tudni, mi fog történni a következő oldalon. Ugyanakkor mindennek oka van, a dolgok logikusan épülnek egymásra, és nem véletlenül történnek.
A Horgonyhely döbbenetesen jó könyv, olyan fantasy, ami nem klisékre, hanem tényleg a fantáziára épül. Nagyon nagy hatással volt rám, bár galamblelkű olvasóknak és gyereknek egyáltalán nem ajánlom.
Ötös skálán: 4 és fél.
Annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, más könyvet is szeretnék olvasni az írónőtől. Be is szereztem tőle a Bábel fiait...
Férfiak csak a ház körüli munkákat tudják elvégezni, a világban nőuralom van, sőt nem is egyszerűen a nők, hanem a terhes nők kezében van a hatalom. Csak ők lehetnek favágók, katonák, kereskedők, és aki nem terhes az is terhes akar lenni, és nagyon nem mindegy, hol születik meg a gyereke, mert onnantól kezdve ott ragad, egész addig, amíg újra teherbe nem esik. Érezhető, hogy ez a könyv igen bizarr -- ugyanakkor nagyon-nagyon jó.
Aki a fantasytől csak sárkányokat, röpködő tűzgolyókat és kardozást vár, annak nem a Horgonyhely lesz a kedvenc könyve. Itt a szereplők többsége nem harcias, sokkal inkább lelkizik, és sötét titkokat túr elő.
A figurák esendők, érdekesek, és nem vagy nem egyszerűen oszthatók fel jókra és gonoszakra. A világ néhány dologban különbözik csak a miénktől, és ezt a néhány dolgot fejti ki a regény, méghozzá igen alaposan. Érdekes, kegyetlen, sötét és beteg világ a Horgonyhely világa, sosem lehet tudni, mi fog történni a következő oldalon. Ugyanakkor mindennek oka van, a dolgok logikusan épülnek egymásra, és nem véletlenül történnek.
A Horgonyhely döbbenetesen jó könyv, olyan fantasy, ami nem klisékre, hanem tényleg a fantáziára épül. Nagyon nagy hatással volt rám, bár galamblelkű olvasóknak és gyereknek egyáltalán nem ajánlom.
Ötös skálán: 4 és fél.
Annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, más könyvet is szeretnék olvasni az írónőtől. Be is szereztem tőle a Bábel fiait...
2015-08-02
Hernád Péter: Hollóember
Nagyon szeretem a magyar fantasyt. Különösen, ha nem csak az amerikait majmolja, és kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, hanem akkor szeretem igazán, ha igazán hazait tud hozzáadni. Most fejeztem a be a Hollóembert, és... lenyűgözött.
A könyv egy magyar szuperhős-csapat, a Garabonciás Osztag napjaiba enged bepillantást. A prológus egy nápolyi akcióval indul, hangulatosan mutatja be a csapatot az épp lezúzásra kerülő főgonosz szemszögéből. Sem a prológusban, sem a történet első felében-harmadában, amelynek középpontjában címszereplő Hollóember áll, nem találtam semmi különöset. Hollóember ekkor még akármelyik amerikai műben is szuperhősködhetett volna - azt leszámítva, hogy katolikus pap, mert az ott nem szokás.
Később megjelenik a csapat. Pannónia Parancsnok, közel sem nagy formátumú vezető, hanem egy esendő kisember, aki iszik, fontoskodik, és próbálja hangsúlyozni, hogy ő a főnök. Fanyűvő öntörvényű, és csak verekedésen és a nőzésen jár az esze. Fürkész pedig egyáltalán nem akar szuperhős lenni. De végül is egy csapatot alkotnak... illetve nem igazán, mert folyton összevesznek és széthúznak. Tradicionális szuperhős-mentalitással Hollóember rendelkezik, bár a maga módján ő is bomlaszt, akárcsak a többiek. Bekerülnek a magyarvalóságba fantasy világba, a történet Budapest XXV. kerületében játszódik, ami valahol Pest egy külvárosa lehet lakótelepekkel, maffiával, droggal és prostitúcióval, és mindennel, ami kell. Hőseink pedig vagy egymást marják, vagy a múlton keseregnek.
Szuperhősök és XXV. kerület, de a könyv igen érdekes körképet ad a magyar társadalomról. Nagyon szeretem, amikor a fantasy eszközeivel ír valaki valós problémákról. Közben elképesztő poénok vannak a könyvben, nem a fingós-böfögős fajtából, hanem sokkal finomabbakból. Összességében nagy hatással volt rám, gratulálok, le a kalappal!
Ötös skálán: 5 (az elején amolyan 3-asféle volt, utána lett 4, de a végére egyértelműen 5; ebben a könyvben mindennek, még a 3-as kezdésnek is megvan az oka)
Remélem, a szerző beváltja ígéretét, és hamarosan megjelenik a következő, Pannónia Parancsnokról szóló kötet. Már nagyon várom! :)
A könyv egy magyar szuperhős-csapat, a Garabonciás Osztag napjaiba enged bepillantást. A prológus egy nápolyi akcióval indul, hangulatosan mutatja be a csapatot az épp lezúzásra kerülő főgonosz szemszögéből. Sem a prológusban, sem a történet első felében-harmadában, amelynek középpontjában címszereplő Hollóember áll, nem találtam semmi különöset. Hollóember ekkor még akármelyik amerikai műben is szuperhősködhetett volna - azt leszámítva, hogy katolikus pap, mert az ott nem szokás.
Később megjelenik a csapat. Pannónia Parancsnok, közel sem nagy formátumú vezető, hanem egy esendő kisember, aki iszik, fontoskodik, és próbálja hangsúlyozni, hogy ő a főnök. Fanyűvő öntörvényű, és csak verekedésen és a nőzésen jár az esze. Fürkész pedig egyáltalán nem akar szuperhős lenni. De végül is egy csapatot alkotnak... illetve nem igazán, mert folyton összevesznek és széthúznak. Tradicionális szuperhős-mentalitással Hollóember rendelkezik, bár a maga módján ő is bomlaszt, akárcsak a többiek. Bekerülnek a magyar
Szuperhősök és XXV. kerület, de a könyv igen érdekes körképet ad a magyar társadalomról. Nagyon szeretem, amikor a fantasy eszközeivel ír valaki valós problémákról. Közben elképesztő poénok vannak a könyvben, nem a fingós-böfögős fajtából, hanem sokkal finomabbakból. Összességében nagy hatással volt rám, gratulálok, le a kalappal!
Ötös skálán: 5 (az elején amolyan 3-asféle volt, utána lett 4, de a végére egyértelműen 5; ebben a könyvben mindennek, még a 3-as kezdésnek is megvan az oka)
Remélem, a szerző beváltja ígéretét, és hamarosan megjelenik a következő, Pannónia Parancsnokról szóló kötet. Már nagyon várom! :)
2014-12-23
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Az a gond az olyan fergetegesen jó könyvekkel (filmekkel, mesékkel stb), mint az Ólomerdő (korábban itt írtam róla), hogy nagyon nehéz hozzájuk folytatást írni. A folytatás vagy olyan lesz, mint az eredeti, és ekkor az olvasó húzza a száját, hogy az író még egy bőrt lehúzott arról a szerencsétlen rókáról, vagy valami merőben más lesz, és ekkor az olvasó azért húzza a száját, mert ez nem az, amire számított.
Az Üveghegy írója nagyon ügyesen birkózott meg a kérdéssel. Az Üveghegy kellően olyan, mint az Ólomerdő, de mégis más. Visszahozza az előző könyv hangulatát, szintén fantasy, szintén urban fantasy elemekkel, amelyek nem kerülnek túlsúlyba, szintén felvonultat sok-sok népmesei motívumot, szintén körüllengi a történetet egy furcsa, nyomasztó, bajós érzés.
Csak lassan lehet olvasni. Ha Drizzt Do'Urden kalandjait olvasom, nyugodtan falhatom az oldalakat: Drizzt úgyis mindig győz, ha esetleg nem, akkor mégis, és ha épp kihagytam valami fontosat, majd visszalapozok. Az Üveghegyre, ahogy az Ólomerdőre is figyelni kell, rá kell hangolódni, döbbenetes hangulata van, amely alaposan beszippantja az olvasót. Nagyon mély, és nagyon női olvasmány, amiben sokat lelkiznek; (hozzám hasonló) férfiember soha nem tudna ilyet írni.
A könyv szado-mazo kapcsolatokról szól, minél jobban szeretik egymást a szereplők, annál jobban bántják egymást. Fantasy nyelven: sárkányok lesznek, és a sárkányok központi szerepet játszanak a könyvben.
Két kisregényből áll. Az elsőnek a címe Üveghegy, itt nagyon érdekes, ahogy az írónő Lóna szemszögéből, egyes szám első személyben mesél. Lóna volt az Ólomerdőben az anyuka, akinegatív... nem egészen pozitív szereplő volt, különös látni, hogy ő mit akar. A második kisregény a Kősárkány, ez egyes szám harmadik személyben szól Emeséről és a többiekről. Az első kisregény kerek egészt alkot, a második viszont nem zárul le rendesen, az írónő sok-sok szálat függőben hagy. Szerencsére még három kötetet ígér a történethez, de akkor sem szép dolog így hagyni abba. Nem azért fogom megvenni a következő kötetet, mert ez ilyen cliffhangerrel maradt abba, hanem azért, mert azt is Kleinheincz Csilla írja. xD
Ötös skálán: 4, de csak azért nem több, mert nem fejeződik be rendesen.
Az Üveghegy írója nagyon ügyesen birkózott meg a kérdéssel. Az Üveghegy kellően olyan, mint az Ólomerdő, de mégis más. Visszahozza az előző könyv hangulatát, szintén fantasy, szintén urban fantasy elemekkel, amelyek nem kerülnek túlsúlyba, szintén felvonultat sok-sok népmesei motívumot, szintén körüllengi a történetet egy furcsa, nyomasztó, bajós érzés.
Csak lassan lehet olvasni. Ha Drizzt Do'Urden kalandjait olvasom, nyugodtan falhatom az oldalakat: Drizzt úgyis mindig győz, ha esetleg nem, akkor mégis, és ha épp kihagytam valami fontosat, majd visszalapozok. Az Üveghegyre, ahogy az Ólomerdőre is figyelni kell, rá kell hangolódni, döbbenetes hangulata van, amely alaposan beszippantja az olvasót. Nagyon mély, és nagyon női olvasmány, amiben sokat lelkiznek; (hozzám hasonló) férfiember soha nem tudna ilyet írni.
A könyv szado-mazo kapcsolatokról szól, minél jobban szeretik egymást a szereplők, annál jobban bántják egymást. Fantasy nyelven: sárkányok lesznek, és a sárkányok központi szerepet játszanak a könyvben.
Két kisregényből áll. Az elsőnek a címe Üveghegy, itt nagyon érdekes, ahogy az írónő Lóna szemszögéből, egyes szám első személyben mesél. Lóna volt az Ólomerdőben az anyuka, aki
Ötös skálán: 4, de csak azért nem több, mert nem fejeződik be rendesen.
2014-04-30
Robert Jordan: Az idő kereke
Az idő kereke (Wheel of Time) egy monstre fantasy sorozat. Az első két kötetét (A világ szeme és A nagy hajtóvadászat) olvastam eddig. Igen hangulatos, alaposan beszippantja az embert, bár van benne némi klisé...
Van benne minden, ami csak kell: Szegény árva fiú, titokzatos származással, Sötét Úr, aki a távoliMordorból Shayol Ghulból ármánykodik, és csak a szegény fiú állíthatja meg. A fiúnak el kell hagynia békés szülőföldjét, a Megyét Emondmezőt, de ijesztő fekete lovasok, nazgulok myddraalok jelennek meg a környéken, akik mindenkiben félelmet keltenek. Van titokzatos Jedi lovagok Aes Sedai-ok, akik természetfeletti hatalommal rendelkeznek, de csak nők állhatnak a soraik közé (mint a Bene Gesserit estén). Ebből adódóan Obi wan Kenobi (illetve a neki megfelelő személy) is nőnemű, bár tartozik hozzá egy külön kardforgató (őrző) is. Férfi ugyanis nem tud varázsolni (itt: fókuszálni), de ha mégis, abból nagy baj lehet. Szegény főhősünkről persze kiderül, hogy tud varázsolni, és ő a Kwisatz Haderach Újjászületett Sárkány, az eljövendölt szuperhős, aki egyesíti Luke Skywalker, Paul Atreides és Harry Potter képességeit, és majdan (remélhetőleg legyőzi a Sötét Urat). Meghal persze kismillió ork trallok, akiknek az a szerepe, hogy számolatlanul lehet ölni őket. Szerepel még a bölcs öreg Gandalf Merrlyn, aki pártfogolja hősünket és titokzatos tanácsokkal látja el, de egyszer elkiáltja magát, hogy "Fussatok, bolondok!", és egyedül szembeszáll a balroggal myddraallal, és hősi halált hal, hogy hőseink elmenekülhessenek (de ne aggódjunk érte, később még visszatér). Szerepel még egy nem ember fajú (ogier) karakter, aki az elfek és törpék ötvözése: faimádó, természeti nép hegyes füllel, aki nagyon sokáig él, és ennek megfelelően megfontoltan gondolkozik, ugyanakkor remek mesterember, aki a kövekhez is ért, és mindennek a tetejébe rendkívül szőrös.
Itt is azt követi az író (mint a Tűz és jég dalában G. R. R. Martin), hogy "elrontja", elferdíti a neveket, kifejezéseket, és ezzel misztikus hangulatot kölcsönöz a műnek. Hősünk is Rand (Randall) al'Thor egy másik hős pedig al'Lan (Allan), és itt van Merrlyn (Merlin) a varázsló és számos hivatkozás az Arthur legendára, pl. Galad, a nagyonjófiú, Gawyn stb, és persze maga Sasszárny Arthur is, aki majd nagy baj esetén visszatér. A Sötét Úr neve pedig Shaitan (az iszlám ördög elnevezése, ahogy II. Letót is nevezik a Dűnében halála után), és számos más név is a mi világunkban lévő elnevezésre utal. Mindez nagyszerűen összhangban van azzal, hogy az Idő Kereke forog, az idő múlik, minden változik, a dolgok legendákká, mítoszokká válnak, majd minden feledésbe merül. A Sötét Úr és a Sárkány reinkarnációi (ő itt az Örökkévaló Bajnok) pedig örökké vívják viadalukat. Így ez egyaránt játszódhat a múltunkban vagy a jövőnkben ("réges régen, egy messzi-messzi galaxisban"), de valami kapcsolata van a mi világunkkal.
Nagyon gondosan, aprólékosan kidolgozott fantasy világ szerepel a műben, és a fent leírt gyengeségek ellenére remekül elszórakozik rajta az ember. Különösen átütő élményt nem nyújtott, de ennek ellenére remek hangulata van.
Ötös skálán: 3 és fél.
Az első könyv remekül olvasható önállóan. Meglepően lezáródnak a szálak, annyira, hogy nehéz elképzelni, hogyan folytatódik majd az egész... De folytatódik!
Frissítés 2016-07-02:
Túlságosan lezúztam a művet. Az első három kötetet (A világ szeme, A nagy hajtóvadászat, Az újjászületett sárkány) olvastam el abaromisokból 14-ből. Nagyon szépen megírt mű, rengeteg ötlettel. Igen, sok klisét használ, de ez szándékos, épp az adja a keretét, hogy az idő kereke forog, az idők változnak, az idő ciklikus, előbb-utóbb mindig ugyanazok a dolgok történnek meg.
Rengetegen hivatkoznak rá, pl. GRR Martin Tűz és jég dala ("Trónok harca") könyvei telis-tele vannak Idő kereke hivatkozásokkal/tisztelgésekkel. Eleve, a Nagy Játék, a nagy házak titokzatos játéka a hatalomért, az a Daes Dae'mar. A politikai játék, ahol mindennek jelentése van, ahol minden mozdulat és gesztus mély értelemmel bír, de legalábbis mindenki belemagyarázza, ezért semlegesség nincs. Szuperhősünk pedig később, ahogy szuperhőssé válik, elmaradoz, és a többi, kevésbé fontos, de sokkal emberszerűbb karakter nézőpontjából követjük a történetet.
Van néhány órási ötlet benne, és elismerem, tényleg klasszikus. A harmadik könyv után lezárult valami, most megpróbálok kicsöppenni belőle. Talán valamikor még folytatom...
Ötös skálán: 4.
Van benne minden, ami csak kell: Szegény árva fiú, titokzatos származással, Sötét Úr, aki a távoli
Itt is azt követi az író (mint a Tűz és jég dalában G. R. R. Martin), hogy "elrontja", elferdíti a neveket, kifejezéseket, és ezzel misztikus hangulatot kölcsönöz a műnek. Hősünk is Rand (Randall) al'Thor egy másik hős pedig al'Lan (Allan), és itt van Merrlyn (Merlin) a varázsló és számos hivatkozás az Arthur legendára, pl. Galad, a nagyonjófiú, Gawyn stb, és persze maga Sasszárny Arthur is, aki majd nagy baj esetén visszatér. A Sötét Úr neve pedig Shaitan (az iszlám ördög elnevezése, ahogy II. Letót is nevezik a Dűnében halála után), és számos más név is a mi világunkban lévő elnevezésre utal. Mindez nagyszerűen összhangban van azzal, hogy az Idő Kereke forog, az idő múlik, minden változik, a dolgok legendákká, mítoszokká válnak, majd minden feledésbe merül. A Sötét Úr és a Sárkány reinkarnációi (ő itt az Örökkévaló Bajnok) pedig örökké vívják viadalukat. Így ez egyaránt játszódhat a múltunkban vagy a jövőnkben ("réges régen, egy messzi-messzi galaxisban"), de valami kapcsolata van a mi világunkkal.
Nagyon gondosan, aprólékosan kidolgozott fantasy világ szerepel a műben, és a fent leírt gyengeségek ellenére remekül elszórakozik rajta az ember. Különösen átütő élményt nem nyújtott, de ennek ellenére remek hangulata van.
Ötös skálán: 3 és fél.
Az első könyv remekül olvasható önállóan. Meglepően lezáródnak a szálak, annyira, hogy nehéz elképzelni, hogyan folytatódik majd az egész... De folytatódik!
Frissítés 2016-07-02:
Túlságosan lezúztam a művet. Az első három kötetet (A világ szeme, A nagy hajtóvadászat, Az újjászületett sárkány) olvastam el a
Rengetegen hivatkoznak rá, pl. GRR Martin Tűz és jég dala ("Trónok harca") könyvei telis-tele vannak Idő kereke hivatkozásokkal/tisztelgésekkel. Eleve, a Nagy Játék, a nagy házak titokzatos játéka a hatalomért, az a Daes Dae'mar. A politikai játék, ahol mindennek jelentése van, ahol minden mozdulat és gesztus mély értelemmel bír, de legalábbis mindenki belemagyarázza, ezért semlegesség nincs. Szuperhősünk pedig később, ahogy szuperhőssé válik, elmaradoz, és a többi, kevésbé fontos, de sokkal emberszerűbb karakter nézőpontjából követjük a történetet.
Van néhány órási ötlet benne, és elismerem, tényleg klasszikus. A harmadik könyv után lezárult valami, most megpróbálok kicsöppenni belőle. Talán valamikor még folytatom...
Ötös skálán: 4.
2013-12-08
R. A. Salvatore: Az utolsó lépés
Az utolsó lépés (The Last Threshold - a könyv fülszövegében "végső átjáró") Salvatore Neverwinter című regényciklusának negyedik, most már tényleg befejező része. Az első kötetről itt, a második kettőről pedig itt írtam korábban.
A harmadik kötet, a Kharón karma igen felpörgött, még meg is dicsértem. Érthető volt, hogy hőseink mit akarnak, miért küzdenek, megjelent egy jópofának induló sötételf vonal, ott volt a levegőben a feszültség Drizzt, Dahlia és Entreri között, szóval volt a történetnek eleje, közepe és vége, és igen pörgős lett.
Nos, Az utolsó lépés esetén erről szó sincs. A könyv első harmadában Drizzt úgy csinál, mintha valami nagyon fontos dologhoz akarná elcsábítani a hősöket, de végül egy igen pitiáner karitatív akcióba fog. Utána elkezdődik egy érdekes vonal, és elindulnak kiszabadítani Drizzt kimondhatatlan nevű párducát (aki a 3. kötetben fogságba esett), ami egy igen furcsa fordulat követően egyszer csak véget ér. Drizztről mindenféle jövendölések is köröznek, felmerül, hogy ő mégis vajon melyik istennek a kiválasztottja, de végül nem sok teteje lesz a dolognak. A könyv utolsó harmadában pedig óriási a feszültség, és... nem történik semmi. Illetve az utolsó oldalakon valami mégis... talán.
A könyvborító érdekessége, hogy ez a jelenet megtörténik a könyvben. Az első könyv címlapján Drizzt és Dahlia harcolt, pedig abban sose küzdöttek egymással. A második könyv címlapján Drizzt és Barrabus harcolt, holott a könyvben ők sem csaptak össze. A harmadik könyvben Drizzt és a párduc a netheri barbárral és csapatával viaskodik, holott az a szarvas marha csapat nélkül állt ki Drizzttel és a társaival. Háromfejű koponyás izével viszont tényleg harcol Drizzt. Mielőtt valaki belegondolna, hogy az vajon ki lehet, elárulom, semmi jelentősége.
Ötös skálán: 2. (Ha esetleg mégis több, az azért lehet, ami most következik.)
SPOILER!
SPOILER!!
SPOILER!!
Na szóval, mégis mi történik a könyv végén? Drizztet lecsapják, és... meghal? Nem írják le, hogy meghalna, de az író nagyon olyan hangulatot kelt. Tudom, Drizzt majdnem minden könyvben meghal, de utána kiderül, hogy mégsem. De ez valahogy... nem olyan.
Állítólag Drizzt persze visszajön, feltámad stb, legalábbis a The Sundering címet viselő könyvben visszatér - állítólag a társaival, a Csarnok Hőseivel együtt. És az mintha nem is visszaemlékezés volna, hanem Drizzt történetének folytatása, holott Drizzt...
Drizztet lecsapják, méghozzá egy teljesen értelmetlen küzdelemben. Várható volt, hogy a küzdelemre sor kerül, még könyvborító is készült róla. Megtudjuk, Drizzt simán győzhetne is a harcban, de mégsem teszi, nem akar győzni, megsebesül, utána megmentik, és egyszer csak megjelenik, pont úgy, ahogy Bruenor is megjelent valahol az első részben bekövetkezett igazi halála után.
Elolvasva ezt a kritikát, helyére került bennem valami. Az egész történet, tehát mind a négy rész ezt készítette elő, előjáték volt ehhez a csatához. Nem arról van szó, hogy Dahlia mindig megöli a szeretőit, és Drizzttel ugyan kivételt tenne, de ha Drizzt dobja (mert ő nem Catie-Brie) azt nem viseli el. Arról van szó, hogy sok év eltelt, és Drizzt nem találja a helyét a világban. Minden megváltozott körülötte, a barátai meghaltak, nem érti, mit keres itt. A harmadik könyv végén a pajzstörpe vámpírként támad fel, és azt hinné az ember, lesz vele valami, mire fogja magát, és megnézi a napfelkeltét. Értelmetlen? Ő tudja, hogy a sorsa lezárult, véget ért, tudja, mi a dolga. Pont ezt teszi Drizzt is. Elrendezi a dolgait, megteszi, amit tennie kell, és utána, nincs tovább élnie. A világ megváltozott, az AD&D negyedik kiadása egy jó évszázaddal később játszódik, amikor minden más. Salvatore itt elmeséli, hogy a kiadó kész tények elé állította őket, írókat, elmondták: a világban ez történik és kész. Ez egy másik világ, ahova Drizzt nem tud beilleszkedni. Elég sokáig élne, lenne lehetősége, de ez már akkor sem az ő világa, nem az ő társai (csupa őrült, torz lény veszi körül: egy pszihopata nőszemély, egy gyilkológép, akinek már rég meg kellett volna halnia, egy árny boszorkánymester (warlock) és két exárny, egyik sem igazán kedves jószág).
Így, utólag úgy gondolom, Drizzt most igazán meghalt.
Igen, fel fog támadni, mert fantasy kultfigura, sok pénz van benne, a rajongók követelik, a kiadó nyomja, stb. Fel fog támadni, de Az utolsó lépés, utolsó átjáró, utolsó küszöb, amit most átlépett, a halál, az elmúlás. Ha a sorozat azt hivatott bemutatni, hogy Drizztnek már nincs miért, akkor a Neverwinter ciklus mégiscsak egész jó, épp az a jó benne, ami olvasáskor nem tetszett. Az író tiltakozása, hogy nem tud mit kezdeni az AD&D negyedik kiadás világával, és ez a karakterének sem megy.
Visszajön még Drizzt, de most igazán elment.
Szegény Drizzt a mi időnk szerint negyedszázadon át volt velünk (még legelső blogbejegyzésemben is emlegetem), akkor olyan elpusztíthatatlannak tűnt.
Béke poraira!
Béke poraira!
2013-11-14
Gáspár András: Kiálts farkast (1 és 2)
Gáspár Andrástól korábban az Ezüst félhold blues-t olvastam, illetve később rájöttem, hogy sok-sok mást is, mert az író műveinek jelentős részét álnéven, többek között Wayne Chapman-ként jegyzi. A Kiálts farkast olvasása előtt mindet nem tudtam, e könyveket főként az Ezüst félhold blues miatt vettem meg.
Mindkét regénynek egészen fergeteges hangulata van. Érdekes világot mutatnak be, és telis-tele vannak ötletekkel. Nem egy olyan oldalon csak úgy feldob az író egy-egy olyan ötletet, amelyekre pl. a Star Trek egész epizódokat építene, itt pedig csak megjelenik, és kész. Esik szó érvényesülési párbajról (hivatalos, államilag támogatott verseny, amelyben két személy karrierjét vetik rendszeresen össze, és egész életükben egymáshoz hasonlítják őket), a városokban lerakódó szennyeződésről, amely fokozatosan önálló tudatra ébred, művészekről, akik a gondolataikkal szobrokat formáznak, multinacionális vállalat birtokában lévő szamurájról, jövőbelátó űrlényekről, karrierista nőről, aki fokozatosan magába olvasztja, majd végérvényesen elnyeli a férfit, gonosz, csápos, lovecrafti űrlényekről, intelligens repülő autókról, alakváltókról, időutazásról, párhuzamos valóságokról és sok-sok másról. Nagyon aranyos hivatkozások, kiszólások is előfordulnak, pl. amikor a mutáns, kétéltű pincér az Istók nevet viseli stb. Ja, és nagyon poén, amikor egy regény Budapesten, de a városnak egy másik változatában (itt: a jövőben) játszódik, méghozzá úgy, hogy köthető a mai világunkhoz.
A Kiálts farkast I egy történet, amely önmagában lezárul. A Kiálts farkast 2 egy másik, független történet, alig van köze az első részhez. A második részek általában az első rész hangulatát próbálják idézni, de többnyire nyomába sem érnek, sokkal rosszabbak. Itt más a helyzet; a Kiálts farkast II történetét és műfaját tekintve is más, és sokkal-sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Talán azért, mert később készült, az író érettebb volt, jobban megkomponálta a regényt, míg az első rész kevésbé egységes, sokkal inkább ötletek (sok-sok-sok ötlet) egymás mellett.
Amire végül is nem jöttem rá az első résszel kapcsolatban, hogy mikor és miért kellett volna bárkinek is farkast kiáltania. A rosszemberről szinte végig lehet tudni, hogy rossz ember, de jó emberünk is tudja, hiába kiabálna, úgysem hinne neki senki. Egyébként jellegzetes, ahogy a rosszember megszegi a főgonoszok 55. parancsolatát: a deformált mutáns lények hasznos tagjai egy seregnek, de a diszkréciót követelő feladatokra nem őket kellene választani...
Mindkét Kiálts farkast fantasztikus olvasmány, minden scifi/fantasy rajongónak mélyen ajánlom, még sok-sok ilyen könyvet olvasnék.
Ötös skálán:
Mindkét regénynek egészen fergeteges hangulata van. Érdekes világot mutatnak be, és telis-tele vannak ötletekkel. Nem egy olyan oldalon csak úgy feldob az író egy-egy olyan ötletet, amelyekre pl. a Star Trek egész epizódokat építene, itt pedig csak megjelenik, és kész. Esik szó érvényesülési párbajról (hivatalos, államilag támogatott verseny, amelyben két személy karrierjét vetik rendszeresen össze, és egész életükben egymáshoz hasonlítják őket), a városokban lerakódó szennyeződésről, amely fokozatosan önálló tudatra ébred, művészekről, akik a gondolataikkal szobrokat formáznak, multinacionális vállalat birtokában lévő szamurájról, jövőbelátó űrlényekről, karrierista nőről, aki fokozatosan magába olvasztja, majd végérvényesen elnyeli a férfit, gonosz, csápos, lovecrafti űrlényekről, intelligens repülő autókról, alakváltókról, időutazásról, párhuzamos valóságokról és sok-sok másról. Nagyon aranyos hivatkozások, kiszólások is előfordulnak, pl. amikor a mutáns, kétéltű pincér az Istók nevet viseli stb. Ja, és nagyon poén, amikor egy regény Budapesten, de a városnak egy másik változatában (itt: a jövőben) játszódik, méghozzá úgy, hogy köthető a mai világunkhoz.
A Kiálts farkast I egy történet, amely önmagában lezárul. A Kiálts farkast 2 egy másik, független történet, alig van köze az első részhez. A második részek általában az első rész hangulatát próbálják idézni, de többnyire nyomába sem érnek, sokkal rosszabbak. Itt más a helyzet; a Kiálts farkast II történetét és műfaját tekintve is más, és sokkal-sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Talán azért, mert később készült, az író érettebb volt, jobban megkomponálta a regényt, míg az első rész kevésbé egységes, sokkal inkább ötletek (sok-sok-sok ötlet) egymás mellett.
Amire végül is nem jöttem rá az első résszel kapcsolatban, hogy mikor és miért kellett volna bárkinek is farkast kiáltania. A rosszemberről szinte végig lehet tudni, hogy rossz ember, de jó emberünk is tudja, hiába kiabálna, úgysem hinne neki senki. Egyébként jellegzetes, ahogy a rosszember megszegi a főgonoszok 55. parancsolatát: a deformált mutáns lények hasznos tagjai egy seregnek, de a diszkréciót követelő feladatokra nem őket kellene választani...
Mindkét Kiálts farkast fantasztikus olvasmány, minden scifi/fantasy rajongónak mélyen ajánlom, még sok-sok ilyen könyvet olvasnék.
Ötös skálán:
- Kiálts farkast - 4,5
- Kiálts farkast II - 5 (!)
2013-10-18
Patricia McKillip: Boszorkányerdő
A Boszorkányerdő című kötetben az írónő két kisregénye, a Vadág erdeiben (In the Forests of Serre) és Óföld elfeledett vadjai (The Forgotten Beasts of Eld) foglal helyet.
Mindkettő igazi gyöngyszem, érdekes, színvonalas, fantasyt művek. Mindkettő "női" fantasy, tehát sokkal inkább a lelkizős, mint a kaszabolós műfajból. A Wikipédia szerint mindkét regény díjakat nyert. Nem véletlenül!
A Vadág erdeiben találkozhatunk elvarázsolt királyfival, őt megmenteni készülő királylánnyal, egy rendkívül érdekes boszorkány-figurával, egy zsarnok ördöngös királlyal, mindenféle varázslókkal, és egy nagyon titokzatos fenevaddal. A szereplők nagy része eladja/odaadja/túszul adja a szívét, esetleg mások szívét lopja el vagy csalja ki, netán pusztítja el.
Az Óföld elfeledett vadjai főhőse egy varázslónő, aki a világtól elzártan élve mindenféle különös mesés fenevadakat gyűjt; "elhívja", magához szólítja őket. Egy sötét éjszaka egy vitéz hoz neki egy csecsemőt, aki meglehetősen zűrös családi háttérrel rendelkezik. Itt is a szereplők érzései - vágyai és különösen a félelmei - kerülnek a középpontba, és a különféle szereplők változatos módokon "elhívják" egymást. A bölcs vadkan pedig egy óriást emleget, akinek eltalálták a szemét, és az befelé fordult, mire az óriás magába nézett, és szörnyethalt attól, amit látott.
Ötös skálán mindkettő 4 és fél (legalábbis 4 és 5 között).
Mindkettő igazi gyöngyszem, érdekes, színvonalas, fantasyt művek. Mindkettő "női" fantasy, tehát sokkal inkább a lelkizős, mint a kaszabolós műfajból. A Wikipédia szerint mindkét regény díjakat nyert. Nem véletlenül!
A Vadág erdeiben találkozhatunk elvarázsolt királyfival, őt megmenteni készülő királylánnyal, egy rendkívül érdekes boszorkány-figurával, egy zsarnok ördöngös királlyal, mindenféle varázslókkal, és egy nagyon titokzatos fenevaddal. A szereplők nagy része eladja/odaadja/túszul adja a szívét, esetleg mások szívét lopja el vagy csalja ki, netán pusztítja el.
Az Óföld elfeledett vadjai főhőse egy varázslónő, aki a világtól elzártan élve mindenféle különös mesés fenevadakat gyűjt; "elhívja", magához szólítja őket. Egy sötét éjszaka egy vitéz hoz neki egy csecsemőt, aki meglehetősen zűrös családi háttérrel rendelkezik. Itt is a szereplők érzései - vágyai és különösen a félelmei - kerülnek a középpontba, és a különféle szereplők változatos módokon "elhívják" egymást. A bölcs vadkan pedig egy óriást emleget, akinek eltalálták a szemét, és az befelé fordult, mire az óriás magába nézett, és szörnyethalt attól, amit látott.
Ötös skálán mindkettő 4 és fél (legalábbis 4 és 5 között).
R. A. Salvatore: Neverwinter és Kahrón Karma
Salvatore Neverwinter és Kahrón Karma a Gauntlgrym folytatásai Neverwinter című ciklus második és harmadik kötetei. Ellentétben a Kahrón Karma fülszövegével, ez nem trilógia (vagy ha igen, akkor jó hosszú), mert van egy negyedik kötete is, amelynek címe Az utolsó lépés (The Last Threshold).
Aki már olvasott Drizzt Do'Urdenről szóló könyveket, az tudja, mire számítson, ezek is pont olyanok. A Gauntlgrym-nél jobban tetszettek, talán azért, mert jobban megismertem a megváltozott világot és az új szereplőket, talán azért, mert a Gauntlgrym egyes új szereplői totál olyanok voltak, mint bizonyos régi szereplők, és semmi újat nem hoztak, és közben kiderültek, hogy ő nem csupán ugyanolyan, hanem ugyanaz a személy.
A Kahrón Karma különösen felpörgött, nagyon bejött a féltékenységi vonal, és egy esetleg majd alaposan pofára eső Drizzt. Szintén tetszett az ott megjelent új szál egy sötételf csapatról, akik A Pókkirálynő háborúja hangulatát idézték fel bennem.
A Neverwinter (a második kötet) ötös skálán 3.
A Kahrón Karma (a harmadik kötet) ötös skálán 3 és fél.
Aki már olvasott Drizzt Do'Urdenről szóló könyveket, az tudja, mire számítson, ezek is pont olyanok. A Gauntlgrym-nél jobban tetszettek, talán azért, mert jobban megismertem a megváltozott világot és az új szereplőket, talán azért, mert a Gauntlgrym egyes új szereplői totál olyanok voltak, mint bizonyos régi szereplők, és semmi újat nem hoztak, és közben kiderültek, hogy ő nem csupán ugyanolyan, hanem ugyanaz a személy.
A Kahrón Karma különösen felpörgött, nagyon bejött a féltékenységi vonal, és egy esetleg majd alaposan pofára eső Drizzt. Szintén tetszett az ott megjelent új szál egy sötételf csapatról, akik A Pókkirálynő háborúja hangulatát idézték fel bennem.
A Neverwinter (a második kötet) ötös skálán 3.
A Kahrón Karma (a harmadik kötet) ötös skálán 3 és fél.
2013-09-21
Beltwaan: Körbe-körbe
Elkészültem egy új novellával, az a címe, hogy Körbe-körbe.
Ezt a történet már elmeséltem egyszer, MAGUS kalandként. Annak idején Árnyék és Aion szerepeltek a kalandban (és egy kicsit Marabu is, de neki még a a legelején el kellett mennie).
A szerepjáték-kaland és a novella/regény más műfaj. A kaland során a játékosok rácsodálkozhatnak a világra, azt csinálnak, amit akarnak, esetleg túl hamar rövidre zárják a kalandot, és a szereplők e nagy szabadsága gyakran nem fér össze egy író koncepciójával. (Ebben a kalandban nem volt ilyen probléma, itt alaposan meg volt kötve a játékosok keze.) Ahogy a játékosok egymást szórakoztatják kaland közben, nem feltétlenül szórakoztat másokat is. Ráadásul úgy gondoltam, nem illik mások karaktereiről írni, nem illik mások karaktereit szívatni vagy különböző gondolatokat, érzéseket rájuk aggatni.
Eközben volt egy ötletem két karakterre, akikhez nem volt mese. Ők teljesen a képzelet, méghozzá az én képzeletem szüleményei, bármilyen hasonlatosság valós személyekkel kizárólag a véletlen műve. Velük azt csinálhatok, amit csak akarok. :D
Ezt a történet már elmeséltem egyszer, MAGUS kalandként. Annak idején Árnyék és Aion szerepeltek a kalandban (és egy kicsit Marabu is, de neki még a a legelején el kellett mennie).
A szerepjáték-kaland és a novella/regény más műfaj. A kaland során a játékosok rácsodálkozhatnak a világra, azt csinálnak, amit akarnak, esetleg túl hamar rövidre zárják a kalandot, és a szereplők e nagy szabadsága gyakran nem fér össze egy író koncepciójával. (Ebben a kalandban nem volt ilyen probléma, itt alaposan meg volt kötve a játékosok keze.) Ahogy a játékosok egymást szórakoztatják kaland közben, nem feltétlenül szórakoztat másokat is. Ráadásul úgy gondoltam, nem illik mások karaktereiről írni, nem illik mások karaktereit szívatni vagy különböző gondolatokat, érzéseket rájuk aggatni.
Eközben volt egy ötletem két karakterre, akikhez nem volt mese. Ők teljesen a képzelet, méghozzá az én képzeletem szüleményei, bármilyen hasonlatosság valós személyekkel kizárólag a véletlen műve. Velük azt csinálhatok, amit csak akarok. :D
2013-07-08
Weiss és Hickmann: A sötét égbolt sárkányai
A sárkánylándzsa krónikákból időnként kihagynak részeket. Az egyik könyv úgy kezdődik, hogy hőseink épp azt ünneplik, hogy sikeresen megszereztek valami pörölyt, amivel sárkánylándzsákat lehet kovácsolni. Egy másik szünet után épp azt tárgyalják meg, hogy milyen ügyesen legyőztek egy Fael-Thas nevű gonosz elf jégmágust, valamint találtak egy jégbe fagyott sárkányt egy lovaggal a hátán, illetve egy törött sárkánylándzsát. Sőt, a krónikák eleve úgy kezdődnek, hogy hőseink régi barátok, akik hosszú idő után újra találkoznak.
Ez igen jó írói fogásnak bizonyult, hiszen így:
Az Elveszett legendák ciklus ezeket a kihagyott részeket dolgozza fel. A történetek függetlenek egymástól, bár a ciklus későbbi részeiben beszélnek a korábbiakról. A Törpetárnák sárkányai annak a bizonyos pörölynek a megszerzését dolgozza fel. Nem olvastam, de A sötét égbolt sárkányaiban elég sokat hivatkoznak rá, így kiderül arról is egy s más. A ciklus utolsó része Az aranyszemű mágus sárkányai, ez bizonyára Raistlin komáról szól.
A sötét égbolt sárkányai (Dragons of Highlord Skies) három történetet dolgoz fel:
Alapvetően semmi gond nincs A sötét égbolt sárkányaival, az olvasó pont azt kapja, amit vár. Megjelenik és megszólal minden régi hős, lehet derüli Tas viccein, olvasunk arról, ahogy Solamniai lovagok baaz sárkányfattyakkal küzdenek, vannak olyan ágai a történetnek, amelyeket nem ismerünk, de az ismert ágakról is megtudunk egyet s mást. Természetesen nem fordul fel a történet, a krónikákban leírt események nem változnak meg, de az írók ügyesen feszegetik a határokat. (Van pl. egy jelenet, amikor Kitiara találkozik Lauranával, de utóbbi nem tudja, kivel áll szemben, így a két vetélytárs találkozott is meg nem is.) Semmi meglepővel nem találjuk szembe magunkat, de a "mi történt közben" regény műfajának keretei között igen jól szórakozunk.
A könyv rövid, és a benne szereplő történetek alig (illetve nagyon erőltetett módon) függenek össze egymással, így semminemű mélységgel nem találkozhatunk.
Olyan helyzetben voltam, hogy épp sürgősen olvasnivalóra volt szükségem, de semmi komolyba nem akartam belevágni. A célnak tökéletesen megfelelt.
Ötös skálán: 3.
Ez igen jó írói fogásnak bizonyult, hiszen így:
- misztikus homályba vész, hogy pontosan kik is hőseink, és milyen tetteket vittek véghez, így egyfajta titokzatosság lengi őket körül;
- bármilyen furcsaság kiderülhet hőseinkről utólag - példa erre Steel Brightblade személye, azaz hogy Kitiara és Sturm valamikor régen összehoztak egy közös gyereket;
- az írók fókuszálhatnak a lelki kérdésekre, vagy a szereplők jellemének kidolgozására, és hőseink úgy lehetnek harcedzett veteránok, hogy nem kell folyamatos csihi-puhikról írni;
- korlátlan tér nyílik az előzmény-regényeknek;
- arról is bármennyi regény írható, hogy mi történt közben.
Az Elveszett legendák ciklus ezeket a kihagyott részeket dolgozza fel. A történetek függetlenek egymástól, bár a ciklus későbbi részeiben beszélnek a korábbiakról. A Törpetárnák sárkányai annak a bizonyos pörölynek a megszerzését dolgozza fel. Nem olvastam, de A sötét égbolt sárkányaiban elég sokat hivatkoznak rá, így kiderül arról is egy s más. A ciklus utolsó része Az aranyszemű mágus sárkányai, ez bizonyára Raistlin komáról szól.
A sötét égbolt sárkányai (Dragons of Highlord Skies) három történetet dolgoz fel:
- Laurana és társai megküzdenek a galád sötételf jégmágussal, akit a krónikákban csak emlegettek.
- Kitiara vállalja, hogy kiállja Lord Soth próbáját, és így felveszi a rettegett halállovagot Takhisis seregébe.
- Szerepel benne három Solamniai lovag, akik a krónikákban is megjelentek, de itt komolyabb szerep jut nekik. Ők egyrészt összekapcsolják a másik két történetet, másrészt ők olyan szereplők, akikről az olvasó nem tudja pontosan, hogy mi lesz a sorsuk.
Alapvetően semmi gond nincs A sötét égbolt sárkányaival, az olvasó pont azt kapja, amit vár. Megjelenik és megszólal minden régi hős, lehet derüli Tas viccein, olvasunk arról, ahogy Solamniai lovagok baaz sárkányfattyakkal küzdenek, vannak olyan ágai a történetnek, amelyeket nem ismerünk, de az ismert ágakról is megtudunk egyet s mást. Természetesen nem fordul fel a történet, a krónikákban leírt események nem változnak meg, de az írók ügyesen feszegetik a határokat. (Van pl. egy jelenet, amikor Kitiara találkozik Lauranával, de utóbbi nem tudja, kivel áll szemben, így a két vetélytárs találkozott is meg nem is.) Semmi meglepővel nem találjuk szembe magunkat, de a "mi történt közben" regény műfajának keretei között igen jól szórakozunk.
A könyv rövid, és a benne szereplő történetek alig (illetve nagyon erőltetett módon) függenek össze egymással, így semminemű mélységgel nem találkozhatunk.
Olyan helyzetben voltam, hogy épp sürgősen olvasnivalóra volt szükségem, de semmi komolyba nem akartam belevágni. A célnak tökéletesen megfelelt.
Ötös skálán: 3.
2013-06-21
J. Robert King: A félelem cirkusza
Közel húsz éve már, hogy először olvastam Ravenloft sorozat A félelem cirkusza (Carneval of Fear) című tagját, és néhány napja ismét levettem a könyvespolcról. Annak idején - valamilyen furcsa, perverz indíttatásból - németül olvastam el (Die Maske des Teufels címmel), de később kaptam egy magyar példányt is, mert a címekből nem volt nyilvánvaló, hogy ugyanarról a könyvről van szó. Most ez utóbbit olvastam el.
A Ravenloft sorozatból először A fekete rózsa lovagját olvastam (épp azon a napon szúrtam ki egy könyvesboltban, amikor legyőztem Lord Soth-t a Death Knights of Krynn című játékban), és sorozat többi tagjában, így A félelem cirkuszában is valami hasonlót kerestem. Nos, nem olyan. A Ravenloft könyvekben szinte semmi közös nincs, csak a furcsa világ, amelynek tartományait ködök választják el egymástól, és ahol mindenütt egy-egy gonosz lény vagy hatalom uralkodik. (Talán valami állatkert? ... Ki tudja? A kanonikus Ravenloft könyvekben homály - és köd fedi - hogy ki vagy mi uralja a ködöket.) Ravenloft hősei szinte mindig elbuknak, e lovecrafti hangulatot idéző szereposztásban a jó (majdnem) mindig elnyeri méltó büntetését. A hős általában meghal, ha nem, akkor pedig legyőzi ugyan a gonoszt, de ő maga áll a helyére.
A félelem cirkusza más, mint a korábbi könyvek. Nagyon kevés benne a mágia, alig egy vagy két csodás elem szerepel benne. Annak idején vámpírokat, halállovagokat és vérfarkasokat kerestem egy jó fantasy könyvben, így A félelem cirkusza nem tetszett igazán. Ma már más szemmel olvasok, és az eltelt húsz év során a Ravenloft sorozatból A félelem cirkusza jutott eszembe a legtöbbször. Talán ez a legsötétebb, legfélelmetesebb, leghátborzongatóbb könyv? Talán a mágia hiánya és az esendő szereplők miatt ez áll a legközelebb hozzánk? Talán mert az ebben a könyvben megjelenő gonosz hatalom képzelhető el a legkönnyebben? Egyszer meséltem belőle egy MAGUS kalandot is - persze kicsit más módon, más szereposztásban.
Mai szemmel A félelem cirkuszát tartom a Ravenloft sorozat talán legjobb elemének. (Esetleg A holtak tánca rúg még labdába mellette.) Újraolvasva ismét megborzongtam a gonosztól, és együtt vadásztam a gyilkost Marie-val, a vak zsonglőrlánnyal, Morcastle-lel, az inkompetens bűvésszel és Hermos-szal, az emberóriással (emberóriás, mert a világban ogre-k és igazi óriások is vannak), és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mikor mi fog történni.
Ötös skálán: 5
A Ravenloft sorozatból először A fekete rózsa lovagját olvastam (épp azon a napon szúrtam ki egy könyvesboltban, amikor legyőztem Lord Soth-t a Death Knights of Krynn című játékban), és sorozat többi tagjában, így A félelem cirkuszában is valami hasonlót kerestem. Nos, nem olyan. A Ravenloft könyvekben szinte semmi közös nincs, csak a furcsa világ, amelynek tartományait ködök választják el egymástól, és ahol mindenütt egy-egy gonosz lény vagy hatalom uralkodik. (Talán valami állatkert? ... Ki tudja? A kanonikus Ravenloft könyvekben homály - és köd fedi - hogy ki vagy mi uralja a ködöket.) Ravenloft hősei szinte mindig elbuknak, e lovecrafti hangulatot idéző szereposztásban a jó (majdnem) mindig elnyeri méltó büntetését. A hős általában meghal, ha nem, akkor pedig legyőzi ugyan a gonoszt, de ő maga áll a helyére.
A félelem cirkusza más, mint a korábbi könyvek. Nagyon kevés benne a mágia, alig egy vagy két csodás elem szerepel benne. Annak idején vámpírokat, halállovagokat és vérfarkasokat kerestem egy jó fantasy könyvben, így A félelem cirkusza nem tetszett igazán. Ma már más szemmel olvasok, és az eltelt húsz év során a Ravenloft sorozatból A félelem cirkusza jutott eszembe a legtöbbször. Talán ez a legsötétebb, legfélelmetesebb, leghátborzongatóbb könyv? Talán a mágia hiánya és az esendő szereplők miatt ez áll a legközelebb hozzánk? Talán mert az ebben a könyvben megjelenő gonosz hatalom képzelhető el a legkönnyebben? Egyszer meséltem belőle egy MAGUS kalandot is - persze kicsit más módon, más szereposztásban.
Mai szemmel A félelem cirkuszát tartom a Ravenloft sorozat talán legjobb elemének. (Esetleg A holtak tánca rúg még labdába mellette.) Újraolvasva ismét megborzongtam a gonosztól, és együtt vadásztam a gyilkost Marie-val, a vak zsonglőrlánnyal, Morcastle-lel, az inkompetens bűvésszel és Hermos-szal, az emberóriással (emberóriás, mert a világban ogre-k és igazi óriások is vannak), és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mikor mi fog történni.
Ötös skálán: 5
2013-05-25
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király
Lehet vagy húsz éve, hogy először először olvastam T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király (The Once and Future King, avagy A hajdani és majdani király) című könyvét. Teljesen elvarázsolt a regény, és nagyon sokszor az eszembe jutott azóta is. Nemrég újraolvastam (újraolvasás közben majdnem elvesztettem - kész Káosz), és biztosíthatok mindenkit, a könyv továbbra is remek!
A wikipedia szerint fantasy regény, bár elég nehéz meghatározni, milyen műfajjal is állunk szemben. Merlin körül valóban megjelennek csodás elemek, és a Grál keresése során is megjelenik ilyen-olyan furcsaság (bár ez utóbbiakat tudtommal nem az író találta ki, hanem az Arthur legendából származnak). Mivel a történet szerint Merlin visszafelé él az időben, gyakran olyan dolgokról beszél, majd a távoli jövőben történnek majd meg. De az anakronizmusok nem szorítkoznak Merlinre, az író folyamatosan olyan dolgokat emleget, amelyek hangulatilag bár odaillenek, de akkor és ott nyilván nem létezhettek. Igen eredeti, amikor az író modern hasonlatokkal fest le régi eseményeket, pl. amikor egy lovag úgy csörömpöl, mint egy elszabadult villamos, vagy amikor azt írja, hogy a lovagi tornát krikettmérkőzéshez hasonlítja.
Megjelenik a történetben Robin Hood rövid időre Robin Hood is, aki Oroszlánszívű Richárd korában élhetett, a XII. században, míg Arthur az V. vagy VI. századra tehető, tehát jó hatszáz év lehet közöttük. Folyton keresztesháborúkat emlegetnek (amik Arthur korában még nem voltak), meg a pl. az Ivanhoe-ból ismerős szász-normann ellentétet, holott a normannok 1066-ban, a hastingsi csatában törtek be Angliába (a könyvben Hódító Vilmost múltbéli személyként emlegetik), Arthur pedig valószínűleg épp a szász hódítók ellen küzdött. Időnként megemlíti a író, hogy aki áruló, azt ugye agyonlövik, a fináléban Mordred pedig puskákat és ágyúkat vet be.
White könyvében az Arthur legenda időtlenül, minden időben egyszerre játszódik. Nagyon sok II. világháborúra (az író saját korára) és annak környezetére való utalás és párhuzam szerepel a könyvben. A szereplők modernül gondolkoznak, mai humanista eszméket követnek. Ezáltal a figurák sokkal maibbak, emberközelibbek, mint pl. Steinbeck Arthur királyról szóló művében.
Arthur király történetét a világ leginkább Sir Thomas Malory művéből ismeri, aki XV. században élt, és ott Arthur lovagjai is XV. századi páncélos lovagként jelennek meg. Arthur valójában jó ezer évvel korábban élt, és a lovagság akkor egészen biztosan mást jelentett. A King Arthur című 2004-ben készült filmben - tudtommal ez egy akciófilm, és még nem láttam, nem futottam össze vele - Arthur római, aki alatt összeomlik a birodalom, és Britanniában ragad, és ott rak rendet a káoszban. A Vitéz Belizár című Robert Graves könyv előszava is arról szól, hogy Belizár (Belisarius) bizánci tábornok Arthur királynak kortársa, de míg Arthurról zavaros, misztikus legendák maradtak fent, addig Belizár történetét profi történetírók írták meg, sokkal több konkrétumot, történelmi tényt ismerünk róla.
Arthur királyról a XV. századi lovagságra asszociálunk, holott a kengyel a népvándorlás korában jelent meg, és feltehetően fokozatosan, keleti irányból terjedt el Európában, így Britanniában igen későn jelenhetett meg. A rohamozó lovas a kengyelben tud megtámaszkodni ütközéskor, így amíg nem volt kengyel addig nem volt értelme a lovasrohamnak, mert ütközéskor a lovasok kirepültek volna a nyeregből. Nem hiszem, hogy Arthur korában széles körben elterjedt lett volna a kengyel Britanniában, így nem beszélhettünk lovagi tornákról, legalábbis a ma ismert értelmében biztosan nem. Lényeg, hogy az Arthur legenda klasszikus feldolgozásai is hemzsegnek az anakronizmusoktól.
White regénye négy részből áll, ezek korábban külön-külön jelentek meg, különböző időben készültek, és az író később fésülte őket össze. Az első könyv Arthur ifjúkoráról szó, és arról, ahogy király lesz. Ez egy könnyed, vicces történet, ahol Merlinnel, a habókos öreg varázslóval különös kalandokat él át Arthur. Sok szó esik Pellinore királyról, aki szintén egy igen komikus mellékszereplő. A második könyvben Arthur ifjú felnőtt, aki épp megszilárdítja hatalmát. Merlin időközben fiatalodott (ő ugyanis visszafelé él az időben), bölcs tanácsokat ad. Továbbra is vannak vicces szálak, ahogy Pellinore a Csahos Fenevadat (Questing Beast) űzi, de fokozatosan megjelennek komor szálak is. A harmadik történet főhőse nem Arthur, hanem Sir Lancelot, akit ez a könyv igen szerencsétlennek, esendőnek mutat be. Hiába ő a legnagyobb lovag, folyamatosan küzd önmagával, és többnyire elbukik. A harmadik könyv romantikus történet, Lancelot és Guinevere viszonyára - és szegény Arthurra - fókuszál, és itt keresik a lovagok a Grált is. Itt is vannak poénok, de már csak elvétve, tragédia van a levegőben. A negyedik könyv igen rövid, a Kerekasztal széthullásáról szól, és lezárul Arthur története is.
Az Üdv néked, Arthur, nagy király egészen furcsa, sokszínű könyv. Egyes részei viccesek, már-már a Gyaloggaloppot juttatják az ember eszébe, más részei meghatóak vagy elgondolkodtatóak. Ez a különös összetétel az egyik legjobb könyv, amit olvastam. Megismertette és megszerettette velem az Arthur-legendát, és azóta sok-sok könyvet olvastam róla.
Ötös skálán: 5.
Itt egy másik leírása a könyvről.
Itt most elérhető maga a könyv, bár ez nem tudom, legális-e így.
A wikipedia szerint fantasy regény, bár elég nehéz meghatározni, milyen műfajjal is állunk szemben. Merlin körül valóban megjelennek csodás elemek, és a Grál keresése során is megjelenik ilyen-olyan furcsaság (bár ez utóbbiakat tudtommal nem az író találta ki, hanem az Arthur legendából származnak). Mivel a történet szerint Merlin visszafelé él az időben, gyakran olyan dolgokról beszél, majd a távoli jövőben történnek majd meg. De az anakronizmusok nem szorítkoznak Merlinre, az író folyamatosan olyan dolgokat emleget, amelyek hangulatilag bár odaillenek, de akkor és ott nyilván nem létezhettek. Igen eredeti, amikor az író modern hasonlatokkal fest le régi eseményeket, pl. amikor egy lovag úgy csörömpöl, mint egy elszabadult villamos, vagy amikor azt írja, hogy a lovagi tornát krikettmérkőzéshez hasonlítja.
Megjelenik a történetben Robin Hood rövid időre Robin Hood is, aki Oroszlánszívű Richárd korában élhetett, a XII. században, míg Arthur az V. vagy VI. századra tehető, tehát jó hatszáz év lehet közöttük. Folyton keresztesháborúkat emlegetnek (amik Arthur korában még nem voltak), meg a pl. az Ivanhoe-ból ismerős szász-normann ellentétet, holott a normannok 1066-ban, a hastingsi csatában törtek be Angliába (a könyvben Hódító Vilmost múltbéli személyként emlegetik), Arthur pedig valószínűleg épp a szász hódítók ellen küzdött. Időnként megemlíti a író, hogy aki áruló, azt ugye agyonlövik, a fináléban Mordred pedig puskákat és ágyúkat vet be.
White könyvében az Arthur legenda időtlenül, minden időben egyszerre játszódik. Nagyon sok II. világháborúra (az író saját korára) és annak környezetére való utalás és párhuzam szerepel a könyvben. A szereplők modernül gondolkoznak, mai humanista eszméket követnek. Ezáltal a figurák sokkal maibbak, emberközelibbek, mint pl. Steinbeck Arthur királyról szóló művében.
Arthur király történetét a világ leginkább Sir Thomas Malory művéből ismeri, aki XV. században élt, és ott Arthur lovagjai is XV. századi páncélos lovagként jelennek meg. Arthur valójában jó ezer évvel korábban élt, és a lovagság akkor egészen biztosan mást jelentett. A King Arthur című 2004-ben készült filmben - tudtommal ez egy akciófilm, és még nem láttam, nem futottam össze vele - Arthur római, aki alatt összeomlik a birodalom, és Britanniában ragad, és ott rak rendet a káoszban. A Vitéz Belizár című Robert Graves könyv előszava is arról szól, hogy Belizár (Belisarius) bizánci tábornok Arthur királynak kortársa, de míg Arthurról zavaros, misztikus legendák maradtak fent, addig Belizár történetét profi történetírók írták meg, sokkal több konkrétumot, történelmi tényt ismerünk róla.
Arthur királyról a XV. századi lovagságra asszociálunk, holott a kengyel a népvándorlás korában jelent meg, és feltehetően fokozatosan, keleti irányból terjedt el Európában, így Britanniában igen későn jelenhetett meg. A rohamozó lovas a kengyelben tud megtámaszkodni ütközéskor, így amíg nem volt kengyel addig nem volt értelme a lovasrohamnak, mert ütközéskor a lovasok kirepültek volna a nyeregből. Nem hiszem, hogy Arthur korában széles körben elterjedt lett volna a kengyel Britanniában, így nem beszélhettünk lovagi tornákról, legalábbis a ma ismert értelmében biztosan nem. Lényeg, hogy az Arthur legenda klasszikus feldolgozásai is hemzsegnek az anakronizmusoktól.
White regénye négy részből áll, ezek korábban külön-külön jelentek meg, különböző időben készültek, és az író később fésülte őket össze. Az első könyv Arthur ifjúkoráról szó, és arról, ahogy király lesz. Ez egy könnyed, vicces történet, ahol Merlinnel, a habókos öreg varázslóval különös kalandokat él át Arthur. Sok szó esik Pellinore királyról, aki szintén egy igen komikus mellékszereplő. A második könyvben Arthur ifjú felnőtt, aki épp megszilárdítja hatalmát. Merlin időközben fiatalodott (ő ugyanis visszafelé él az időben), bölcs tanácsokat ad. Továbbra is vannak vicces szálak, ahogy Pellinore a Csahos Fenevadat (Questing Beast) űzi, de fokozatosan megjelennek komor szálak is. A harmadik történet főhőse nem Arthur, hanem Sir Lancelot, akit ez a könyv igen szerencsétlennek, esendőnek mutat be. Hiába ő a legnagyobb lovag, folyamatosan küzd önmagával, és többnyire elbukik. A harmadik könyv romantikus történet, Lancelot és Guinevere viszonyára - és szegény Arthurra - fókuszál, és itt keresik a lovagok a Grált is. Itt is vannak poénok, de már csak elvétve, tragédia van a levegőben. A negyedik könyv igen rövid, a Kerekasztal széthullásáról szól, és lezárul Arthur története is.
Az Üdv néked, Arthur, nagy király egészen furcsa, sokszínű könyv. Egyes részei viccesek, már-már a Gyaloggaloppot juttatják az ember eszébe, más részei meghatóak vagy elgondolkodtatóak. Ez a különös összetétel az egyik legjobb könyv, amit olvastam. Megismertette és megszerettette velem az Arthur-legendát, és azóta sok-sok könyvet olvastam róla.
Ötös skálán: 5.
Itt egy másik leírása a könyvről.
Itt most elérhető maga a könyv, bár ez nem tudom, legális-e így.
2013-05-24
League of Legends
A League of Legends (LoL) egy MOBA (multiplayer online battle arena) játék a Riot Gamestől. Ez egy free to play játék, tehát ingyenes, és csak az extra funkciókért (a LoL esetén a dekorációért és a gyors fejlődésért) kell fizetni.
Egyre többször hallottam, hogy sok rajongó átpártol a valósidejű stratégiai játékokról (pl. StarCraft) a MOBA játékokra, ezért kipróbáltam a LoL-t, az egyik ismert MOBA-t. Tény és való, az online játéknak ez a formája kevesebb elmélyülést igényel, és több sikerélményt nyújt. A MOBA játékokat is művelik versenyszerűen, itt is rendeznek pénzdíjas versenyeket.
A MOBA műfaj általában a következőt takarja: Két csapat küzd egymással, pl. 5 játékos 5 másik játékos ellen. Mindkét csapatnak van egy bázisa (nexus), amely folyamatosan küldi a seregeket a másik oldal ellen. Minden játékos egy-egy hőst irányít, e hősök sokkal erősebbek az egyszerű közkatonáknál (creep), az ő feladatuk eldönteni a csatát. A hősök szorgosan irtják egymást és a közkatonákat, és ettől egyre fejlődnek: új képességekre és egyre jobb felszerelésre tesznek szert, hogy a végén felvehessék a harcot az ellenséges bázis védő statikus védművekkel (turret). Az elhullott hősök egy idő után általában újjáélednek.
Az első MOBA a DoTA (defense of the ancients) volt, amely egy Warcraft 3 custom map. Nem a Blizzard adta ki, hanem lelkes Warcraft játékosok készítették. Számomra a Star Battle nevű StarCraft pálya jelentette az első találkozást a MOBA világgal, ahol egy terran és egy protoss flotta csapott össze, és a nagy csatahajók (Battlecruiser, Carrier, Leviathan) voltak a hősök. A Star Battle egyébként rendhagyó MOBA, mert ha egy űrhajót kilőnek, az nem éled újra, a Star Battle-ben csak egy életed van.
Ma a DoTA2 és a League of Legends a két legnagyobb MOBA, de mára már nagyon sok ilyen játék van. Mindkettő önálló játék, tehát már nem más játékok engine-jeit használják. A DoTA2-t nem ismerem, de úgy tudom, az is ingyenes alapból.
A League of Legends egy fantasy világban játszódik, bár ebben a világban elég sok dolog megfér egymással. (A kerettörténet szerint abban a világban ilyen tornákon döntik el a fontos ügyeket, bár a kerettörténet itt nem fontos; ez nem szerepjáték, ez MOBA.) A hősök közt van lovagok, van varázsló, hamiskártyás, revolverhős, páncélos jegesmedve (lásd: Északi fény / Arany iránytű), harcos hercegnő (lásd: Xéna), majomkirály (lásd: Majomkirály legendája), emós múmia, jeti háton lovagló kissrác, minotaurusz, gépfegyveres bandita, időapó, apró repülőgépen ülő nagy bajuszú pilóta, vámpír, robot, és láthatóan befér még bármi más is, ami csak a készítők eszébe jut.
Az alap támadásokon kívül minden hősnek vannak spec képességei. Ezek általában nem ingyen vannak, hanem manába kerülnek, de legalábbis cooldown-juk van (ha beveted, várni kell valamennyi időt, hogy ismét használhassad). A LoL-ban mindenkinek négy képessége van, a hozzájuk rendelt alapértelmezett gyorsbillentyűk a Q, W, E és R, általában így szokták hívni őket. A Q általában offenzív, a W általában defenzív képesség, az E valami egyéb, az R pedig egy különösen erős (ultimate) képesség. Szintlépéskor mindig lehet fejleszteni egy-egy képességet, de az ultimate képességet csak 6. szint után lehet felvenni. (Észrevehetőek a Warcraft3 alapok, ott is 3 alap képessége van a hősöknek, plusz egy ultimate, és ott is egy-egy pont adható szintlépéskor, és az ultimate ott is 6. szinten lép be a képbe.) Ezen felül minden hősnek van egy egyedi passzív képessége is, ez folyamatosan működik, és nem lehet rá pontot tenni.
A képességeiken kívül varázstárgyakat is szerezhetnek a hősök. A tárgyakat itt csak pénzért vehetik, a pénz pedig az ellenfél leöléséért jár. (A szintlépéshez szükséges tapasztalat úgyszintén.) A varázstárgyak különféle bónuszokat adnak a hősök képességeihez, vagy maguk is egy-egy varázslatot jelenthetnek. (Ez is a Warcraft3 vonalat követi.)
A MOBA játékokban erős a hangsúly a csapatjátékon, a játékosok együttműködésén. Hiába jó valaki egyénileg, valószínűtlen, hogy egyedül tartani tudná a frontot az ellenséges csapattal szemben. Nem az játszik jól, aki a legtöbb ellenfelet öli le, hanem az, aki a legjobban segíti csapatát a győzelemhez. Egy jó MOBA csapatban az egyes játékosok megadott szerepeket töltenek be a hősükkel. Elkülöníthetjük a következő szerepeket, egy hős egy vagy több szerep betöltésére is alkalmas lehet, attól függően, hogy milyen módon játsszák:
A játékban kétféle fizetőeszköz létezik (ez nem összekeverendő a csata közben az ellenfelek leöléséért járó arannyal, amiért a hősünk tárgyait fejleszthetjük):
Végül a kedvenc hőseim:
Egyre többször hallottam, hogy sok rajongó átpártol a valósidejű stratégiai játékokról (pl. StarCraft) a MOBA játékokra, ezért kipróbáltam a LoL-t, az egyik ismert MOBA-t. Tény és való, az online játéknak ez a formája kevesebb elmélyülést igényel, és több sikerélményt nyújt. A MOBA játékokat is művelik versenyszerűen, itt is rendeznek pénzdíjas versenyeket.
A MOBA műfaj általában a következőt takarja: Két csapat küzd egymással, pl. 5 játékos 5 másik játékos ellen. Mindkét csapatnak van egy bázisa (nexus), amely folyamatosan küldi a seregeket a másik oldal ellen. Minden játékos egy-egy hőst irányít, e hősök sokkal erősebbek az egyszerű közkatonáknál (creep), az ő feladatuk eldönteni a csatát. A hősök szorgosan irtják egymást és a közkatonákat, és ettől egyre fejlődnek: új képességekre és egyre jobb felszerelésre tesznek szert, hogy a végén felvehessék a harcot az ellenséges bázis védő statikus védművekkel (turret). Az elhullott hősök egy idő után általában újjáélednek.
Az első MOBA a DoTA (defense of the ancients) volt, amely egy Warcraft 3 custom map. Nem a Blizzard adta ki, hanem lelkes Warcraft játékosok készítették. Számomra a Star Battle nevű StarCraft pálya jelentette az első találkozást a MOBA világgal, ahol egy terran és egy protoss flotta csapott össze, és a nagy csatahajók (Battlecruiser, Carrier, Leviathan) voltak a hősök. A Star Battle egyébként rendhagyó MOBA, mert ha egy űrhajót kilőnek, az nem éled újra, a Star Battle-ben csak egy életed van.
Ma a DoTA2 és a League of Legends a két legnagyobb MOBA, de mára már nagyon sok ilyen játék van. Mindkettő önálló játék, tehát már nem más játékok engine-jeit használják. A DoTA2-t nem ismerem, de úgy tudom, az is ingyenes alapból.
A League of Legends egy fantasy világban játszódik, bár ebben a világban elég sok dolog megfér egymással. (A kerettörténet szerint abban a világban ilyen tornákon döntik el a fontos ügyeket, bár a kerettörténet itt nem fontos; ez nem szerepjáték, ez MOBA.) A hősök közt van lovagok, van varázsló, hamiskártyás, revolverhős, páncélos jegesmedve (lásd: Északi fény / Arany iránytű), harcos hercegnő (lásd: Xéna), majomkirály (lásd: Majomkirály legendája), emós múmia, jeti háton lovagló kissrác, minotaurusz, gépfegyveres bandita, időapó, apró repülőgépen ülő nagy bajuszú pilóta, vámpír, robot, és láthatóan befér még bármi más is, ami csak a készítők eszébe jut.
Az alap támadásokon kívül minden hősnek vannak spec képességei. Ezek általában nem ingyen vannak, hanem manába kerülnek, de legalábbis cooldown-juk van (ha beveted, várni kell valamennyi időt, hogy ismét használhassad). A LoL-ban mindenkinek négy képessége van, a hozzájuk rendelt alapértelmezett gyorsbillentyűk a Q, W, E és R, általában így szokták hívni őket. A Q általában offenzív, a W általában defenzív képesség, az E valami egyéb, az R pedig egy különösen erős (ultimate) képesség. Szintlépéskor mindig lehet fejleszteni egy-egy képességet, de az ultimate képességet csak 6. szint után lehet felvenni. (Észrevehetőek a Warcraft3 alapok, ott is 3 alap képessége van a hősöknek, plusz egy ultimate, és ott is egy-egy pont adható szintlépéskor, és az ultimate ott is 6. szinten lép be a képbe.) Ezen felül minden hősnek van egy egyedi passzív képessége is, ez folyamatosan működik, és nem lehet rá pontot tenni.
A képességeiken kívül varázstárgyakat is szerezhetnek a hősök. A tárgyakat itt csak pénzért vehetik, a pénz pedig az ellenfél leöléséért jár. (A szintlépéshez szükséges tapasztalat úgyszintén.) A varázstárgyak különféle bónuszokat adnak a hősök képességeihez, vagy maguk is egy-egy varázslatot jelenthetnek. (Ez is a Warcraft3 vonalat követi.)
A MOBA játékokban erős a hangsúly a csapatjátékon, a játékosok együttműködésén. Hiába jó valaki egyénileg, valószínűtlen, hogy egyedül tartani tudná a frontot az ellenséges csapattal szemben. Nem az játszik jól, aki a legtöbb ellenfelet öli le, hanem az, aki a legjobban segíti csapatát a győzelemhez. Egy jó MOBA csapatban az egyes játékosok megadott szerepeket töltenek be a hősükkel. Elkülöníthetjük a következő szerepeket, egy hős egy vagy több szerep betöltésére is alkalmas lehet, attól függően, hogy milyen módon játsszák:
- Fighter: Elsősorban a hős alap támadásaira támaszkodik, amivel konzisztens sebzést ad.
- Mage: Elsősorban a hős különleges képességeire támaszkodik. (Megjegyzés: a fighter-mage felosztás teljesen független attól, hogy a hős tűzgolyókkal lövöldöz, vagy karddal csapkod.)
- Tank: Bírja a gyűrődést, az első sorokban is viszonylag sokáig túlél, még akkor is, ha az ellenfél tűz alá veszi.
- Carry: Az elején viszonylag gyenge, de ha megfelelően tud fejlődni, ahogy a játék előrehalad bitang erőssé válhat, ő "viszi el" a csapatot a győzelemhez. A carry lehet lövész vagy lehet közelharcos, és lehet alap támadásokra építő vagy különleges képességekre építő.
- Support: A képességei elsősorban mások segítésére (erősítésére, védelmére, gyógyítására) hasznosak. Eleinte különösen fontos a carry életben tartása.
- Assassin: Hirtelen nagyon tud sebezni (de hosszú távon már alulmaradhat egy fighter-rel szemben), és általában vannak olyan képességei, amivel meg tudja lepni az ellenfelet, így kiütve pl. az ellenséges carry-t.
- Jungler: Nem az ellenséges csapattal küzd, hanem semleges szörnyeket öl (a dzsungelben), bónuszokat gyűjt a csapat részére, de időnként bekapcsolódik a küzdelembe, meglepve ezáltal ellenfeleket. (Ez a szerepkör nincs minden MOBA-ban.)
A játékban kétféle fizetőeszköz létezik (ez nem összekeverendő a csata közben az ellenfelek leöléséért járó arannyal, amiért a hősünk tárgyait fejleszthetjük):
- Influence point (IP): IP-t akkor kapunk, ha játszunk. A győztes és a vesztes játékért is jár IP, a napi első győzelemért +150 IP jár. IP-ért vehetünk hősöket, és ekkor a későbbiekben bármikor játszhatunk a megvásárolt hőssel, és vehetünk rúnákat is.
- Riot point (RP): RP-t valódi pénzért vásárolhatunk. RP-ből szintén vehetünk hőst (így nem kell megvárni, míg összegyűlik a szükséges IP), vehetünk a hősöknek ún. skin-eket, így a hősünk másképp néz ki a csatában, és vehetünk különféle cuccokat, amitől majd gyorsabban gyűlik az IP. Lényeges, hogy RP-ért csak dekoráció kapható, illetve kevesebbet kell várnunk az IP-kre. Aki valódi pénzt fektet a játékba, az valószínűleg több hős közül válogathat, de csata közben nem rendelkezik előnnyel.
Végül a kedvenc hőseim:
2013-05-03
Beltwaan: Hegynek gyomrában
Elkészült egy új novellám, a címe: Hegynek gyomrában.
A törpékről két dolgot kell tudni: rettentően büszkék a szakállukra, és folyton föld alatti ősi otthonukat akarják visszafoglalni, mert azt elárasztotta a Gonosz. (Lásd: Hobbit, Gyűrűk ura, Ezüst erek stb.) Ez a történet is egy balul sikerült őshaza-visszafoglaló expedícióról szól.
Az alapötlet már nagyon régen megfogant bennem, évekkel ezelőtt meséltem róla egy MAGUS kalandot is. (Árnyék, Barell és Marabu szerepeltek benne, valamint egy Amund hölgy. Kicsit megjelent Aion is, de őt ki kellett mesélni, mert el kellett mennie.)
A novellát a tavalyi év végén írtam meg, akkor még eléggé más formában, csak párbeszédek voltak benne. A napokban elővettem, leporoltam, és jelentős részét újraírtam, mert így jobban tetszett. Íme. :)
Itt is egy drakológus varázsló az egyik kulcsszereplő, akárcsak az Ellopott sárkány és a Különös sárkány című novellákban. Talán ugyanaz a figura? A törpe diplomata-herceg egy régi karakter-ötlet, egyszer a Dungeon Hack nevű játékban indítottam róla egy harcos-pap karaktert, bár abban a játékban nem a szerepjátékon, és nem a diplomácián van a hangsúly. Az Elveszett Világ nevű MUD (multi-user dungeon, a mai MMORPG-k elődje) játékban volt egy Tuzok nevű törpe lovag-karakterem, aki szintén egy vízköpővel harcolt, a Barkochba nevű törpe pedig a Különös sárkányban is szerepel.
A törpékről két dolgot kell tudni: rettentően büszkék a szakállukra, és folyton föld alatti ősi otthonukat akarják visszafoglalni, mert azt elárasztotta a Gonosz. (Lásd: Hobbit, Gyűrűk ura, Ezüst erek stb.) Ez a történet is egy balul sikerült őshaza-visszafoglaló expedícióról szól.
Az alapötlet már nagyon régen megfogant bennem, évekkel ezelőtt meséltem róla egy MAGUS kalandot is. (Árnyék, Barell és Marabu szerepeltek benne, valamint egy Amund hölgy. Kicsit megjelent Aion is, de őt ki kellett mesélni, mert el kellett mennie.)
A novellát a tavalyi év végén írtam meg, akkor még eléggé más formában, csak párbeszédek voltak benne. A napokban elővettem, leporoltam, és jelentős részét újraírtam, mert így jobban tetszett. Íme. :)
Itt is egy drakológus varázsló az egyik kulcsszereplő, akárcsak az Ellopott sárkány és a Különös sárkány című novellákban. Talán ugyanaz a figura? A törpe diplomata-herceg egy régi karakter-ötlet, egyszer a Dungeon Hack nevű játékban indítottam róla egy harcos-pap karaktert, bár abban a játékban nem a szerepjátékon, és nem a diplomácián van a hangsúly. Az Elveszett Világ nevű MUD (multi-user dungeon, a mai MMORPG-k elődje) játékban volt egy Tuzok nevű törpe lovag-karakterem, aki szintén egy vízköpővel harcolt, a Barkochba nevű törpe pedig a Különös sárkányban is szerepel.
2013-04-27
Beltwaan: Sárkánytolvaj
Elkészült egy új novellám, az a címe, hogy Sárkánytolvaj.
A Sárkánytolvaj tekinthető az Ellopott sárkány folytatásának, és az egyik szereplő megjelenik a Különös sárkány című novellámban is, de a Sárkánytolvaj önálló fogyasztásra is alkalmas. Nem egy monumentális családregényről van szó, csak volt egy ötletem, amit leírtam, az egész novella csak két és fél oldal lett.
A Sárkánytolvaj tekinthető az Ellopott sárkány folytatásának, és az egyik szereplő megjelenik a Különös sárkány című novellámban is, de a Sárkánytolvaj önálló fogyasztásra is alkalmas. Nem egy monumentális családregényről van szó, csak volt egy ötletem, amit leírtam, az egész novella csak két és fél oldal lett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)