Castamere-i esők

Nem nézem a Tűz és jég dala (Trónok harca) tévésorozatot (most épp HBO-m sincs), csak a könyvet olvastam, de tudom, hogy a sorozatnak is nagy kultusza van. (A sorozat első két részét láttam csak, az tetszett, színvonalas feldolgozásnak tűnik.) Most épp azon háborog a fél Internet, hogy micsoda mészárlást végzett a szerző a Vörös Nászon, milyen kegyetlenül bánik a főszereplőivel, és milyen galádul teszi el láb alól a szimpatikus alakokat.

Szerintem nem is olyan kegyetlen G. R. R. Martin. Nézzük csak, kik is haltak meg eddig a főszereplők közül? (A következőkben *-gal jelölöm, akik biztosan és végérvényesen meghaltak, és nem valószínű, hogy még előkerülnek.)

*Eddard Stark meghalt, de - messziről nézve - neki ez volt a dolga. Ő olyan figura, mint Leto Atreides (az idősebb, tehát Paul apja) a Dűnében. Hihetetlenül szimpatikus szereplő, aki kőkemény, szilárd erkölcsi elveket követ, és erkölcsi alapot ad tovább utódjainak/utódjának, de épp egyenessége és becsületessége miatt nem képes életben maradni az udvari intrikák világában. Eddard az apafigura, és az a történet, hogy ő elbukik, és a történet a gyerekeiről szól. A regénynek viszonylag kis részében (az eddig megjelent könyvek ötödében) szerepelt, de az első könyv hosszúsága miatt ez is jelentős szerepet jelentett.

*Robb Stark felel meg Paul Atreidesnek, de ez nem a Dűne. Félelem és gáncs nélküli szuperhős, aki minden csatát megnyer, aki mindig győz, és akiért rajonganak az emberek. Kezdettől fogva gyanús volt nekem, hogy Robbal nem stimmel valami, mert egyedül ő (és Rickon) nem volt nézőpont-karakter. Robbot mindig kívülről láttuk, mindig Catelyn vagy Bran szemén keresztül néztük, vagy mindig csak elmesélték, hogy győzött a csatában. Nem volt nézőpont-karakter, ebből gondoltam, hogy az író halálra ítélte, és ki fogja írni a történetből. Azt hittem, egyszer csak megorgyilkoltatják, csatát veszít, de ehhez képest sokáig húzta, és igen látványos módon távozott a történetből. Persze ez, hogy nem nézőpont-karakter csak a regényben látványos, a filmben lehet, hogy nem jön le. A Dűne Paul Atreidese sokáig főszereplő, de végül elbukik, és az jelenti a számára a "győzelmet", amikor olyan idővonalra téved, amit nem ismer, amiről nem tudja, hogy katasztrófába torkollik. A Dűne regényekben - messziről nézve - nem ő, hanem a fia, Leto, az Istencsászár a meghatározó figura, apjáról úgy nyilatkozik, hogy nem vállalta fel azt az áldozatot, amit ő később meghozott.

Catelyn Stark is meghalt. Ez igaz, de ugyanakkor az is látszik, hogy az ő története még nem ért véget... xD

*Robert király is meghalt (akiről feltehetően Robb a nevét kapta), de ő nem volt főszereplő. A szerepe az volt, hogy ideiglenes nyugalmat biztosított, ami után robbanhatott a helyzet.

*Renly is meghalt, de ő nem volt főszereplő, és alig-alig volt hatása a történetre.

*Joffrey meghal, és érte nem kár. De ő nem főszereplő, és nem is szimpatikus egy csöppet sem.

Davos is meghalt - lefejezték - de később, a Sárkányok táncában kiderült, hogy mégis a helyén van a feje.

Brienne is meghalt, őt felakasztották, de a Sárkányok táncában előkerült egy villanásra.

*Lord Tywin valóban meghalt, ő meghatározó alak volt, de nem főszereplő. Elvileg csúnya véget ért, bár ahhoz képest, hogy mekkora szemétláda volt, nem eléggé...

Bran és Rickon is meghaltak, a szurokba mártott fejüket ki is tűzték elrettentésül. Később kiderült, hogy mégis élnek.

Meghalt *Mormont parancsnok, de ugyan hogyan lehetne Havas Jon az Őrség parancsnoka (és az új szuperhős Robb helyett), ha a parancsnok élve marad.

Meghalt *Oberyn, a Vörös Vipera, ő igen különös szereplő volt, bár alig egy villanásnyi szerepe volt. Remek példája annak a regényben, hogy egy viszonylag jelentéktelen mellékszereplő is hirtelen magához ragadhatja a kezdeményezést, és egészen elképesztő dolgokat művelhet. Ő nem volt főszereplő.


Meghalt Gregor Clegane is, és érte nem kár. Csakhogy megjelent egy Ser Robert Strong nevű különös lovag, aki akkora, mint a Lovagló Hegy volt. Könnyen lehet, hogy ő Gregor Clegane, akibe Cersei nekromatája új életet lehelt. Ha a fejét valóban átadták a doraniaknak, akkor igen rosszul nézhet ki.

Meghalt Sandor Clegane, az egyik legkülönösebb, legérdekesebb mellékszereplő volt. Szurkoltam neki, hogy összejöhessen Sansa Starkkal, mert meg voltam győződve, hogy egymásnak teremtette őket G. R. R. Martin. Sandor mégis meghalt, bár igen dicstelen módon belehalt sebeibe. Ezt nem láttuk ugyan, de semmi jel nem mutatott arra, hogy élne. Benne van a levegőben, hogy nem halt meg, csak beállt szerzetesnek. Élete fő vágya az volt, hogy megölje a testvérét, Gregort, a testvérgyilkosság pedig nem az ő műfaja. Ha Gregor valóban előkerült élőholtként - amire nagy esély van - tutira visszajön Sandor is, és most úgy ölheti meg, hogy az nem testvérgyilkosság. Talán még Sansa Stark is az övé lehet...

Meghalt Mance Rayder, ráadásul őt nem a színfalak mögött tették el láb alól, hanem mindenki szeme láttára égették halálra. Később mégis kiderült, hogy csak csel volt az egész, és nem is (őt) égették meg.

A Sárkányok Tánca legvégén merényletet követnek el Havas Jon ellen, úgy tűnik sikerrel. Mégis úgy gondolom, túléli. Spekulációim szerint ő lesz majd a mindenség örököse és ura.


Konklúzió:

1. Egyáltalán nem igaz, hogy G. R. R. Martin össze-vissza gyilkolászná a szimpatikus főszereplőket. Igazság szerint alig halt meg fontos szereplő a történet során, és a többségük feltámad.
2. A Trónok harca nem egy végtelenített sorozat. Van eleje, van (illetve lesz) vége, a történet valahonnan valahova halad. A status quo változik - méghozzá gyakran, és időnként tényleg eltesznek láb alól szereplőket. Ez a műfaj sajátja. Ehhez képest az író igenis kesztyűs kézzel bánik a szimpatikus szereplőkkel.

Az író nem az erősekről ír. Az erősek meghalnak. A fontos szereplők mind gyengék, kiszolgáltatottak, nyomorékok, kitaszítottak. Jó példa Jaime, a Királyölő, aki akkor kezd el szerepelni, akkor válik nézőpont-karakterré, amikor megnyomorodik.

Duncan Shelley: Az elme gyikosai I - Az áruló

Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket. Nem hiszek bennük. Az elme gyilkosai című regény szerint egy nagy összeesküvés uralja az emberi civilizációt már annak megalapítása óta. Az alapítók, a legfelső kaszt mindent a kontrolljuk alatt tartanak, és elnyomják, megnyomorítják az emberiséget. Uralják a főbb országokat, uralják a médiát, uralják a tudományt, uralják a kultúrát, és szine bármit megtehetnek. Tudatosan formálják, alakítják, manipulálják az emberiség világképét, ideológiákat teremtenek és taposnak el, hogy az emberiség kontroll alatt legyen.

A könyvben nagyon sok érdekes gondolat van, és el tudom képzelni, hogy a leírtak egy nagy része valóban folyik - de nem így. Szinte biztos, hogy vannak csoportok, akik különféle módon manipulálják az emberiséget, tudatosan formálják a világképünket, alakítják gondolkodásmódunkat. Az hihetetlen a számomra, hogy egyetlen csoport lenne, amely ennyire hatalmas, ennyire globális és ennyire sikeres.

Szerintem sok kisebb-nagyobb csoport van, ezek próbálnak hatni, egy részük valóban bír hatással, egy másik részük csak szeretne, egy részük minimális hatást gyakorol, egy másik részük kicsit nagyobbat, de nem hinném, hogy bárki is ilyen totális hatalommal bírna. A világ bonyolult és összetett, uralni nehéz, irányítani nehéz. A csoportok egy része rövidebb ideig működik, egy része hosszabb ideig, időnként feloszlanak, kipusztulnak, szétválnak vagy csak jelentéktelenné válnak. (A "civilizáció kezdete óta" uralkodó legfelsőbb kaszt azért sem hihető számomra, mert néhány száz évvel ezelőtt még közel nem volt olyan szintű közlekedés vagy távközlés, mint most, így nem értem, hogyan lehetett akkor a teljes világon uralkodni.) A csoportok hatnak egymásra is, egy részük tudatosan, egy másik részük véletlenül, és előfordulnak véletlen tényezők is, amivel egyáltalán nem számolnak. Nem is mindegyik hat mindegyik területen. Egy részük politikai vagy vallási ideológiát terjeszt, egy másik részük az étkezési vagy utazási szokásainkat szeretné befolyásolni, vagy csak azt akarja elérni, hogy mindenki addig éljen, amíg csak lehetséges. Egy részük nem is rosszindulatú, és egyáltalán nem is titkos. amit csinál. A Dűne című regényből ismert világkép - sok tényező, ahol a végeredmény ezek eredője - sokkal hihetőbb számomra, mint az egy nagy összeesküvés.

Az elme gyilkosai egy főszereplője az egyik beavatott, aki úgy dönt, elege volt, és kitálal, leleplező könyvet ír arról, hogy mi folyik a világban. Ugyanakkor az az igaz, amit az előbb leírtam, akkor nem csak, hogy nem is igazán van mit leleplezni, nem is lehet senkit megdönteni így. A regényben pedig a legfelsőbb kasztnak szerintem egyáltalán nem kellene világméretű hajtóvadászatot indítania az áruló ellen; ha le akarja leplezni az összeesküvés-elméletet, hát tegye. Bizonyítéka úgy sincs. Nem kellene reflektorfénybe tenni azzal, hogy neonáci pedofil terroristát csinálnak belőle a médiában. Ellenkezőleg: fogni kellene még háromszáz írót, hogy írjanak ők vad összeesküvés-elméleteket, és az áruló elvész a tömegben és jelentéktelenné válik.

A könyv jelentős részében a materializmust és a materialista világképet ostorozza, de szerintem (sok esetben nem ismervén a pontos részleteket) sok olyasmit is a szájába ad, amit az nem mond. A materialista világképet, mint a legfelsőbb kaszt legújabb trükkjét írja le, amely elzülleszti az emberiséget, mert kiöli belőlük a többre, jóra való törekvést. Egyrészt nem tartom igaznak el ezt az állítását. Másrészt ha a legfelsőbb kaszt tényleg a civilizáció kezdete óta uralkodik, akkor a többi világkép is az ő trükkjük kellene, hogy legyen.

Az író szembeállítja egymással a materializmust és a tudományt, és abban van igazság, hogy e két fogalom nem egy és ugyanaz (bár sokan úgy viselkednek, mintha az lenne). E téren az Északi fény (Arany iránytű) című könyv jutott eszembe, mint Az elme gyilkosai ellenpontja: abban a könyvben egyes szereplők épp a racionalitás nevében szállnak síkra a fanatizmussal és a dogmákkal szemben (és a hollywoodi filmből ez a vonal teljesen kimaradt).

Értelmes logikus sok minden, amint a ninjákról ír. Például amikor azt magyarázza, hogy a ninják nem mászkáltak folyton maszkban és álcázó ruhában, mert az feltűnő. A ninja elvegyül az emberek közt, és erre többnyire nem a maszk a jó megoldás. Szintén: a ninja nem hurcol magával egy rakás fegyvert, mert az feltűnő, a ninja nem kifejezetten karddal küzd, hanem a kor és a szituáció legcélszerűbb eszközeit használja, és végül: a ninja nem harcos, épp elkerüli a harcot, ha harcolnia kell, az hiba.

Az író láthatóan nagyon odavan a japánokért. Ugyanakkor az összeesküvés az egész világot, a teljes emberiséget uralja, de mintha a japánok valahogy kimaradtak volna. Nem túl hízelgő szegény japánokra nézve ez a gondolat...

A regény érdekes kérdést feszeget, vannak benne rendkívül izgalmas gondolatok, de valahogy nem hiteles a számomra az egész, valahogy nem jön át. Sok olyan állítása van, ami szerintem egyértelműen baromság, sok olyan pont van, ahol nem tiszta, illetve teljesen egyoldalú az érvelése, és (szerintem) olyan dolgokat ad mások szájába, amit azok soha nem mondanak. A szereplő többsége superman (super ninja, super milliárdos, super összeeskövő), a cselekmény eléggé hihetetlen, és nem mindig tudom követni a szereplők motivációját.

Ötös skálán: 2 (vagy legfeljebb egy ici-picit jobb).

A könyv egy trilógia, van még két következő része, így a cselekmény nem zárul le.

A Duncan Shelley név egyébként álnév, egy magyar íróról van szó.

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Murakami Haruki egy híres japán író. Ez volt az első könyv, amit olvastam tőle, de úgy tűnik, nem az utolsó. :)

A Világvége és a keményre főtt csodaország két történetet tartalmaz. Az egyik a Keményre főtt csodaország, a másik pedig a Világvége. A könyv páratlan számú fejezetei az előbbi, a páros számú fejezetek pedig az utóbbi történetét meséli. Mindkét történetet egyes szám első személyben meséli el valaki, és a két történet hat egymásra: áthallások, közös motívumok, furcsa utalások, és a vége felé derül ki, hogy mi a kapcsolat köztük és a mesélőjük között.

A Keményre főtt csodaország a mi világunkban (illetve valami hasonlóban) játszódik, az információs társadalom a szerző által a nyolcvanas években vizionált jövőképében. A főhős egy "numerátor", ami a fülszöveg szerint matematikus, de szerintem nem. A numerátor speciálisan képzett ember, aki információ átkódolásával, titkosításával (és visszafejtésével) foglalkozik. A kiképzése, kondicionálása során elhelyezték benne ezt a tudást, és valahogy ösztönösen, félig-meddig tudat alatt csinálja. A matematikus gondolkozik, míg a numerátor egy gépi feladatot végző ember, mint a Johnny Mnemonic információ-futára vagy a Dűne könyvek mentátjai.

A Világvége egyfajta szürreális fantasy. Fallal körülvett város, ahol egyszarvúak élnek, és a bejáratnál az embernek le kell adnia az árnyékát. A főhős régi álmokat fejt, mert az őr azt mondja neki, ez a dolga.

Egyik történetben sincs a szereplőknek neve. Senkinek nincsen neve. Ráadásul ez hosszan még csak fel sem tűnik, teljesen természetes, hogy az író úgy emlegeti őket, hogy a lány, a kövér lány, vagy a könyvtároslány. Utóbbi - könyvtároslány - mindkét történetben szerepel, de vajon ugyanazt a szereplőt jelentik-e?

A könyv más, mint a többi, nem olvastam még hozzá hasonlót. Gondolkodásra készteti az embert, és nagyon-nagyon különös hangulata van. Mást is kellene még olvasni ettől az írótól!

Ötös skálán: 4 és fél.


Más: Ez a numerátor dolog nem jött be a valóságban. A mai informatikai biztonság arra irányul, hogy az ember a leggyengébb láncszem. Függetleníteni akarja a biztonságot az embertől, mert az ember bizonytalan tényező. A numerátor mai szóhasználattal kriptográfiai kódolóeszköznek, és egyúttal kriptográfiai kulcsnak tekinthető. Mai szemmel butaság a kulcsot emberbe helyezni. Az ember meggondolja magát, megvesztegetik, csalódik, szerelmes lesz, vagy egész egyszerűen elüti egy villamos. Miért kódolná be egy nagyvállalat a titkait egy emberrel, akinek ha másnap a fejére esik egy tégla (vagy a konkurencia lelőheti), és akkor minden titok odaveszett... A könyv értékéből ez persze nem von le, mert a könyv közel nem csak erről szól. Sőt, kifejezetten érdekes belepillantani, hogy a nyolcvanas években hogyan látták az információs társadalom jövőjét. De a könyvön szereplő "az információs társadalom kémregénye" felirat mai szemmel erősen túlzás...

George R. R. Martin: Trónok harca

A Trónok harca az első kötete A tűz és jég dala című regényciklusnak. Általában óvakodok a sokkötetes fantasy sagáktól, de valami miatt most kivételt tettem, és belevágtam. Talán a borítóján díszelgő jópofa sárkányfej miatt? Vagy azért, mert a fülszövegben gyönyörűeket írtak róla, újszerűnek titulálták, és egyenesen Tolkienhez hasonlították? Nem tudom, de - kb. a harmadánál tarthatok a közel 900 oldalas (!) könyvnek - egyelőre nem bántam meg... Sőt!

Tolkienhez pont nem hasonlít. Például szerepelnek benne jól kidolgozott női karakterek. (Tolkiennél nő elvétve akad, és aki mégis, az lapos. A Gyűrűk ura filmbe kifejezetten erőszakkal tettek élő női karaktereket és élvezhető romantikus szálat.) Szintén szerepelnek benne szexjelenetek, és szexuális utalások. Kifejezetten jó látni, hogy egy fantasy hősnek (vagy szereplőnek) is lehet szexuális élete. Kegyetlen, sötét dolgok is történnek benne: gyerek megnyomorodik, fiatal lányt megerőszakolnak stb. Tolkienhez kevésbé, talán inkább Ken Folletthez (pl. Katedrális) hasonlít, bár olyan sebességgel nem pörögnek az események. Gazdagon kidolgozott háttere van a cselekménynek, bár közel nem olyan gazdag, mint Tolkien esetén, Ken Follett könyvei pedig valós vagy történelmi helyzetben, és nem fantasy világban játszódnak. A könyv fantasy világában egyelőre semmilyen meghökkentőt nem találtam, tipikus angolszász fantasy világ (nem derült ki pl,
hogy egy teknős hátán pörgő korongon vagy egy sárkány belsejében játszódna, bár vannak olyan földrajzi nevek, hogy Nyak meg Fej, így ez még előfordulhat), a neveket kicsit megvariálták, hogy az angol olvasó egzotikusnak találja őket (John helyett Jon, Catherine helyett Catelyn, Edward helyett Edward, Benjamin helyett Benjen stb.). A mágia eltűnt, és már sárkányok sem élnek (na, mibe fogadjunk, hogy előkerülnek majd).

Rengeteg szereplője van. Az utolsó oldalak függeléket képeznek, amely bemutatja a főbb nemesi házakat, kapcsolataikat és leírja történelmük főbb mozzanatait. Szintén felsorolja a szereplőket - szerencsére a regény eleji életkorukban és állapotukban, így nem ütközik az ember spoilerekbe, amikor olvassa. Néha szükség van rá. Több nemesi ház szerepel benne, akik néha megdöntötték egymást a trónon, és alaposan összecsavarodtak. A főszereplők többnyire a Stark házhoz kapcsolódnak, és az a családfa is jó bonyolult: apuka, anyuka, 5 (!) gyerek, de van még mellettük apukának egy törvénytelen gyermeke (akiről szerintem ki fog derülni, hogy mégsem apukáé, hanem apuka a cölibátusban élő nagybácsi fiát vállalta be, mert apuka széplélek) és él még velük egy nevelt fiú is, aki egy másik ház sarja, és túszként van náluk. Más szereplők más házakhoz tartoznak. Szerepelnek a volt király (akit apuka és a barátja döntött meg) bujdosó gyermekei, akik bosszút esküdtek, és fontos szereplő egy másik - erősen intrikus - ház torzszülött gyermeke is.

Mint írtam, még a felénél sem tartok, de egyelőre nagyon tetszik! A főbb szereplők szimpatikusak, attól függetlenül, hogy melyik oldalon állnak, a jellemeik érdekesek, meghökkentő dolgok történnek, és a cselekmény egyelőre alaposan beszippantott. :)

Ötös skálán: egyelőre minimum 4-es.

Folytatom a bejegyzést, ha befejeztem a könyvet.

Frissítés: Ráguglizván látom, hogy az HBO sorozatot is csinált belőle, amely jókora karriert futott be. Manapság nincs HBO-m, így nem ismertem, de rémlik, hogy hirdették. Lényeg, hogy a cselekményt nem ismerem, a film képei nem villognak az agyamban, úgy olvasom. :)
Látom, van magyar rajongói oldala is.