Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Szárnyas fejvadász. Ridley Scott klasszikus sci-fije erre a regényre alapul. A filmet már ismertem, rég el akartam olvasni a könyvet is.

A filmnek elég furcsa címe van, elvégre senkinek nincs szárnya. Ellenben az angol címe - Blade Runner - no, az sem jelent semmit. Scott állítólag megvette a Blade Runner címet egy teljesen független regénytől, mert az nagyon cool volt. A címnek semmi köze a filmhez.

A regény címe, Álmodnak az androidok elektronikus bárányokkal? furcsa, vicces, de... a regény _pontosan_ erről szól. Belegondolva, kevés ennél kifejezőbb címmel találkoztam. Akárcsak a film, a regény is az ember-gép viszonyt feszegeti: hol végződik a gép, mitől lesz ember? és fordítva? Átérzik-e mások érzéseit? Álmodnak-e? És ha álmodnak, miről álmodnak; az emberek álmait álmodják, vagy saját álmaik vannak?

A regény és a film egészen más. Hasonló pontról indul, a szereplők ugyanazok, és a történetben is sok hasonló eseménnyel találkozunk. Mégis más történik, bennük, pl. a film nagy záró jelentét hiába vártam, semmi hasonló nincs a regényben. A regény vége is hasonló, de különbözik a filmtől... pont úgy, ahogy egy film és egy könyv más műfajt jelent.

Meglepődtem, de elektronikus bárány is szerepel a könyvben, sőt igen központi szerepet töltenek be az állatok - mind a valós, mind a "hamis", elektronikus állatok. A filmből ez a vonal kimaradt, illetve nem szerepel benne.

Ahogy a Szárnyas fejvadász nagy film, az Álmodnak az androidok elektronikus bárányokkal hasonlóan nagy regény. Klasszikus, megéri elolvasni. Akkor is megéri, és akkor is ad újat, ha már ismered a filmet. Nekem adott, bőven.

Ötös skálán: 4 és fél.

Robert A. Heinlein: Csillagközi Invázió

A minap találkoztam a Csillagközi invázió (Starship Troopers) című könyvvel. Emlékeztem az azonos című filmre, és eszem ágában sem volt filmforgatókönyvet olvasni. A fülszövegből viszont azt tudtam meg, hogy ez egy régi, klasszikus sci-fi, és a film is ez alapján készült (és ez ihlette pl. Joe Haldeman Örök háború című fantasztikus művét is). Csak egy akciófilm volt, de rémlett belőle egy-egy kiszólás, ami arra utalt, mintha valami furcsa, sötét világ lenne mögötte. Rögtön lecsaptam rá.

A film arról szól, hogy az emberiség óriási bogarak (pókok) ellen harcol. Ha csupán a tényeket vesszük, a regényben is majdnem ugyanazok az események történnek, mint a filmben, de a regény nem a bogarakról szól, a bogarak elleni háború csak díszletet, hátteret jelent.

A regényben főként nem akció, hanem osztálytermekben és kiképzőtáborokban szóló tanár-diák beszélgetésekre épül, amelyekben az író - a tanárokon keresztül - politikai nézeteit fejti ki. Ezekben a hadsereget, és a hadseregre épülő világot és kultúrát méltatja. Az a sötét, erőszakra épülő világ, és szemét diktatúra, ami a filmekben beszólásokat véltem felfedezni, itt nem sokkal inkább utópiaként jelenik meg, az író az erőszak és a hadsereg szükségességét mutatja be. Magát a regényt az ihlette, hogy egy nukleáris leszerelés elleni tiltakozásra válaszul az író ellen-tiltakozást szervezett (mármint azért, hogy atomfegyverre márpedig szükség van), és erre vonatkozó érveit fejti ki. Olyan társadalmat mutat be, amelyben csak az szavazhat, aki önkéntes katonai szolgálatot teljesített, mert a katonaságtól lesz valaki "ember" (teljes jogú polgár). Nem csodálkozom, hogy az amerikai hadsereg az ajánlott olvasmányok között tartja számon.

A Csillagközi invázió a maga módján nem rossz regény, de olyan mértékben ellentétes állásponton vagyok az író nézeteivel, hogy folyamatosan bosszankodtam olvasás közben. 

Ötös skálán: 4 (értem én, mit akar mondani, megpróbálom elfogulatlanul megítélni, de olvasás közbe tényleg rettenetesen utáltam, és most is utálom).


Heinlein teremtette meg az erőt növelő, high-tech nehézpáncélba öltözött, szuperfegyverekkel felszerelt csillagharcos fogalmát. Ez jelenik meg a Warhammer 40000 és a StarCraft világokban, de a Fallout-ban, és rengeteg más helyen is. Ez kétségtelenül markáns hatással volt a sci-fikre.

Joe Haldeman a Csillagközi invázióra válaszként írta az Örök háború című regényét, amely nagyon hasonló környezetet és nagyon hasonló történetet mutat be egy egészen más, mélységesen pacifista nézőpontból. Ott nem az erőszak szükségszerűségét magyarázó eszmefuttatást olvas az ember; ellenkezőleg: a végén az derül ki, hogy az egész háború teljesen értelmetlen volt, félreértés miatt tört ki, és gazdasági érdekek tartották életben, az emberiséget senki nem támadta meg.

Jó lenne ismét megnézni a filmet, igen fura beszólásokra emlékszem, és ott valahogy nem esett le, hogy pozitív jövőképet fest le. Lehet, hogy ez nem véletlen; Paul Verhoeven, a rendező azt nyilatkozta, szándékosan változtatott a dolgokon, mert annyira nem értett egyet a regény politikai tartalmával. Ha ennyire belenyúlt, vajon fair dolog ez az eredetivel szemben? (Állítólag a Robotzsaruban is van egy-egy különös utalás, nem láttam, pedig klasszikus; meg kellene nézni.)

Több Starship Troopers film is készült:

1. Starship Troopers (1997) - Ez egy akciófilm, amiben bogarakat ölnek.
2. Starship Troopers 2: Hero of the Federation (2004) - Semmi, de semmi köze az első részhez, sem a történetnek, sem a műfajnak. A második rész horror/thriller, amiben mindenki csúnyán végzi, aki csak szexel. Elég gusztustalan lett, és igen rossz érzésem lett tőle. (Ez lehet, hogy azt jelenti, a maga nemében jó.) Nyilvánvaló, hogy a költségvetése sokkal alacsonyabb az első résznél, ordít, hogy nincs benne olyan jelenet, amiben az ember a bogár-harcossal küzd; vagy az egyikőjük látszik, vagy a másik. Sok helyen ordít, hogy stúdióban készült, mert néha semmi díszlet nincs, csak sötétség, és füst, és a páncélosok ijedten néznek, és lőnek.
3. Starship Troopers 3: Marauder (2008)- Nem láttam, de állítólag az elsőnek a műfaja, és Rico is feltűnik benne.
4. Starship Troopers: Invasion (2012) - Ezt sem láttam. 

Gáspár András: Kiálts farkast (1 és 2)

Gáspár Andrástól korábban az Ezüst félhold blues-t olvastam, illetve később rájöttem, hogy sok-sok mást is, mert az író műveinek jelentős részét álnéven, többek között Wayne Chapman-ként jegyzi. A Kiálts farkast olvasása előtt mindet nem tudtam, e könyveket főként az Ezüst félhold blues miatt vettem meg.

Mindkét regénynek egészen fergeteges hangulata van. Érdekes világot mutatnak be, és telis-tele vannak ötletekkel. Nem egy olyan oldalon csak úgy feldob az író egy-egy olyan ötletet, amelyekre pl. a Star Trek egész epizódokat építene, itt pedig csak megjelenik, és kész. Esik szó érvényesülési párbajról (hivatalos, államilag támogatott verseny, amelyben két személy karrierjét vetik rendszeresen össze, és egész életükben egymáshoz hasonlítják őket), a városokban lerakódó szennyeződésről, amely fokozatosan önálló tudatra ébred, művészekről, akik a gondolataikkal szobrokat formáznak, multinacionális vállalat birtokában lévő szamurájról, jövőbelátó űrlényekről, karrierista nőről, aki fokozatosan magába olvasztja, majd végérvényesen elnyeli a férfit, gonosz, csápos, lovecrafti űrlényekről, intelligens repülő autókról, alakváltókról, időutazásról, párhuzamos valóságokról és sok-sok másról. Nagyon aranyos hivatkozások, kiszólások is előfordulnak, pl. amikor a mutáns, kétéltű pincér az Istók nevet viseli stb. Ja, és nagyon poén, amikor egy regény Budapesten, de a városnak egy másik változatában (itt: a jövőben) játszódik, méghozzá úgy, hogy köthető a mai világunkhoz.

A Kiálts farkast I egy történet, amely önmagában lezárul. A Kiálts farkast 2 egy másik, független történet, alig van köze az első részhez. A második részek általában az első rész hangulatát próbálják idézni, de többnyire nyomába sem érnek, sokkal rosszabbak. Itt más a helyzet; a Kiálts farkast II történetét és műfaját tekintve is más, és sokkal-sokkal jobban tetszett, mint az első rész. Talán azért, mert később készült, az író érettebb volt, jobban megkomponálta a regényt, míg az első rész kevésbé egységes, sokkal inkább ötletek (sok-sok-sok ötlet) egymás mellett.

Amire végül is nem jöttem rá az első résszel kapcsolatban, hogy mikor és miért kellett volna bárkinek is farkast kiáltania. A rosszemberről szinte végig lehet tudni, hogy rossz ember, de jó emberünk is tudja, hiába kiabálna, úgysem hinne neki senki. Egyébként jellegzetes, ahogy a rosszember megszegi a főgonoszok 55. parancsolatát: a deformált mutáns lények hasznos tagjai egy seregnek, de a diszkréciót követelő feladatokra nem őket kellene választani...

Mindkét Kiálts farkast fantasztikus olvasmány, minden scifi/fantasy rajongónak mélyen ajánlom, még sok-sok ilyen könyvet olvasnék.

Ötös skálán:

• Kiálts farkast - 4,5     
• Kiálts farkast II - 5 (!)

Aldous Huxley: Szép új világ

Huxley Szép új világ (Brave New World) című könyvét sokat hasonlítják Orwell 1984-éhez, mert szintén egyfajta negatív utópiát (disztópiát) ír le. Ugyanakkor mégis nagyon más...

Az 1984 egy rendőrállamot mutat be, amely elnyomja az embereket. Mindenki fél, mindenkit megfigyelnek, mindenkiről mindent tudnak, és akiről kiderül, hogy nem illeszkedik a rendszerbe - gondolatbűnt követ el - azt elviszik, megkínozzák, és kiölik belőle az ellenállásnak még az írmagját is. Az olvasó csak abban reménykedhet, hogy talán valamikor majd fellázadnak az emberek, és egy forradalom elsöpri a rendszert.

A Szép új világban élő emberek viszont (látszólag?) szabadok, igen kellemesen élnek, és eszük ágában nincs forradalmat csinálni. Megkapnak mindent, amit csak akarnak: ételt, italt, szórakozást, szexet, és ahogy ezekben a sekélyes élvezetekben lubickolnak, nem vágynak semmi többre. Nem félelmeik, hanem a gyönyör és az élvezeteik nyomják el őket. A rendszer eltávolította a világból az embereket zavaró dolgokat, mint például a családot, a párkapcsolatot és a kultúra nagy részét (utóbbiból szinte csak a szex és akcióra épülő filmek maradtak), és senki nem öregszik. Az emberek keltetőkben születnek, a természetes úton szülni/születni igen bizarr dolognak számít. A halál továbbra is jelen van a rendszerben, de szomorú dolog, ezért magánügynek számít. A fiatalnak kinéző öregek magányosan halnak meg a kórházakban, nincs mellettük senki, csak a tévét nézik, és mellé drogot kapnak (hogy jól érezzék magukat).

A munka nem frusztrálja az embereket, mert mindenkit úgy kondicionáltak, hogy szeresse, amit csinál, és ne vágyjon többre. Szabadidejükben beutazhatják a világot, játszhatnak (de lényeges, hogy a játékokhoz drága sporteszközökre legyen szükség; már csak olyan játékokat engedélyeznek, amelyekhez legalább annyi eszköz kell, mint az eddigiekhez), és akárkivel lefekhetnek (mert mindenki mindenkié). Ha valaki mégis szomorú, az természetellenes, de van rá gyógyír: drogot adnak neki, és attól rögtön jól érzi magát.

Ha valaki nem illeszkedik be a rendszerbe, azt eltávolítják (mert ugye zavart okozhat), de nem bántják, csak száműzik egy rezervátumba, ahol élhet úgy, ahogy csak akar. Ő baja. A többség úgysem akar ilyet.

A rendszer iránti kritika is kívülről érkezik, a Vadembertől, aki egy rezervátumban született. Ő valami többre vágyik. Shakespeare idézeteket mond, és fel akarja rázni az embereket. Nem tiltják be. Nem hallgattatják el. Sőt, még nyilvánosságot is kap; ő lesz a napi látványosság, akinek csodájára járnak az emberek. Egy időre híres lesz, utána pedig elvész a sok más csodabogár között. Nincs szükség korlátozni a szólásszabadságot, mert ha valaki érdekes gondolatot fogalmaz meg, az elvész a sok-sok érdektelen között. De nem ez a legijesztőbb a Szép új világban.

Az a legszörnyűbb, hogy sem a Vadember, sem az író nem tud érdemi alternatívát felmutatni, nem tud érdemi választ adni arra, hogy az emberek/embertömegek miért ne ezt a sekélyes létformát válasszák. Senki épelméjű ember nem akarna az 1984 világában élni. De a Szép új világban? Lehet, hogy sok ember ezt választaná. Lehet, hogy ez kell az embereknek? Ugyan ki akarna Shakespeare-t olvasni, amikor kefélhet is helyette egyet? Vagy jól beszívhat. Vagy akár a kettőt egyszerre...

A mi világunk most talán sokkal inkább a Szép új világ felé, mint az 1984 felé halad, és nem is az az ijesztő, hogy nemigen tehetünk ellene semmit, hanem az, hogy talán nem is akarunk.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Nem is felhúzhatós, csak úgy nevezik. Nem mechanikus bábu, hanem génmanipulált, mesterségesen kitenyésztett ember. Bacigalupi regénye, A felhúzhatós lány a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor az olaj már elfogyott, és az emberiség óriási lendrugókban tárolja az energiát.

A könyv központi kérdése mégsem az energia, hanem a génmanipuláció, amelynek során új állat- és növényfajok jelentek meg, amelyek hatékonyabbak, táplálóbbak, hasznosabbak, engedelmesebbek... sikeresebbek. Közben valami elfuserálódott. Rettentő járványok és fertőzések alakultak ki, amelyben nemcsak az emberiség jelentős része pusztult ki, hanem szinte az összes korábbi életforma is. A lavina elszabadult, a genetikusok (génripperek, génhackerek - az író ügyesen szabta rá a számítógépes terminológiát a genetikára) visszahozták a kihalt élőlények egy részét, de ehhez őket is módosítani kellett. Folyamatos versenyfutás áll fent, ahogy a génripperek újabb és újabb állat és növényfajokat tenyésztenek ki, amelyek ellenállnak a újonnan megjelent betegségeknek, de csak egy lépéssel járnak előttük. A betegségek is mutálódnak, és folyamatosan módosítani kell a növényeket, hogy a termés megmaradjon. A túlélő állat- és növényfajoknak gyártmánya (valamelyik multinacionális cég neve) és verziószáma is van.
 Mivel nincs olaj, az élelmiszer - a kalória - minden: ez látja el tápanyaggal az emberiség fennmaradó részét, ezzel lehet táplálni a megodontokat, a spéci óriáselefántokat, akik a lendrugók (akármik is azok - a Google ezt a könyvet adja ki eredményül, ha rákeresünk) felhúzásával mechanikus energiát szolgáltatnak. A technológia fejlett, de az energiával csínján kell bánni. Az emberek biciklivel járnak, a számítógépeket lábbal kell meghajtani (így sokkal szerényebbek napjaink gépeinél), a széndízellel (az meg vajon mi?) működő gépek működtetése csillagászati költségekkel jár.


A világot hatalmas, multinacionális kalóriatársaságok uralják. Ők fel tudják venni a versenyt a vírusok fejlődésével, megvan a szakértelmük és megvannak az erőforrásaik újabb növény- és állatfajok kihozására. Néha persze ők is hibáznak. A regény Thaiföldön játszódik. Ez az ország önálló akar maradni, és egyedül próbál szembeszállni a járványokkal, emiatt szigorú egészségügyi (környezetvédelmi) és karantén szabályozásokat vezetett be. A kalóriatársaságoknak ez nem tetszik, ők a szabad kereskedelem hívei.

Az állatokat, növényeket továbbfejlesztették, csak az ember a régi. Illetve már az sem. A felhúzhatós lányt Japánban gyártották, ott sok a kalória, de fogy a népesség, így "új ember"-ekre van szükség. Talán ő a jövő?

Hasonlítják a könyvet William Gibson Neuromancer-éhez is, és a hasonlat szerintem helytálló. A felhúzhatós lány szintén egy igen gazdagon és mélyen kidolgozott, rendkívül újszerű, de a maga módján igen sötét világot teremt meg. Az alapvetően mechanikus csúcstechnológia is Gibson A gépezet-ét idézi (azt sajnos nem olvastam), amiben gőzgép-alapú csúcstechnológia szerepel. A felhúzhatós lány is teremt kifejezéseket (cyberpunk - génripper), és úgy használ bizonyos saját fogalmakat, mintha azok természetesek lennének. Ja, és persze ez is épít távol-keleti motívumokra. A Neurománc világa az ember-gép kapcsolatos vizsgálja, és A felhúzhatós lány olvasása során is gyakran felmerül az olvasóban, hogy mégis mi is az az ember...

Dicséretére váljék a regénynek, hogy igen árnyalt módon ábrázolja a problémákat, több szereplő (kalóriaügynök, thai hazafi, kirekesztett kínai bevándorló, és a japán felhúzhatós) szemszögéből is látjuk a világot, akik igen eltérő (ellenséges) nézőpontot mutatnak be, de szinte mindegyikkel szimpatizálhatunk.

A felhúzhatós lány valóban fantasztikus regény. Érdekes a cselekménye, de jóval több annál. Alapvető kérdéseket vet fel, és elgondolkodtatja az olvasót. Választ nem, vagy csak alig-alig ad, a válaszokat még nem ismerjük.
Ilyen egy igazán jó könyv!

Ötös skálán: 5.

Ian Watson: Káoszgyermek

A Káoszgyermek Ian Watson Inkvizítor trilógiájának harmadik és így szerencsére befejező része. Pontosan olyan - azaz: olyan pocsék -, mint az előző kettő. Nem is tudom, miért olvastam el egyáltalán. Talán, mert szeretem befejezni a dolgokat, és ha már két részt elolvastam egy trilógiából, akkor a harmadikat sem hagyhatom ki? Talán kíváncsi voltam, hogy mit hoznak ki a zavaros történetből? Nem hoznak ki semmit, azt hittem, a "hősök" (vagy inkább: gennyládák) megmentik az univerzumot, ehelyett egyszer csak véget ér az egész. Vagy épp e látszólag értelmetlen vég ad értelmet az egésznek? Ha igen, akkor ez volt a trilógia legjobb része...

Ötös skálán: 2.

Joe Haldeman: Örök háború

Sok-sok éve, a vakvéletlen folytán olvastam Joe Haldeman Új világok című könyvét, és azóta is gyakran eszembe jutott. Pár hónapja újraolvastam, és amikor később megláttam egy könyvesboltban az író Örök háború című könyvét, rögtön lecsaptam rá. Nem bántam meg, az egyik legjobb (scifi) könyvre találtam benne.

Az író a vietnami háborús élményeit írta meg scifiként. A könyv főhőse, William Mandella 1975-ben, a könyv írásának jelenében születik, és belecsöppen a következő generáció nagy háborújába, ami egy galaktikus háború egy idegen fajjal, a tauriakkal.

A könyv nem a vérengzésről szól, sőt alig-alig akad benne csatajelenet. A könyv az Emberről szól, a háborúban. Ahogy kiképzik őket, ahogy hosszan várakoznak az ütközet előtt, ahogy tőlük teljesen független, hogy túlélnek-e vagy egyszer csak megsemmisülnek, ahogy teljesen "normális", hogy sokan a felszerelésük hibája miatt halnak meg, a propagandáról, amely meggyűlölteti velük az ellenfelet, amiről végül is semmit nem tudnak, sem ők, sem a feletteseik, a politikáról, amely gerjeszti a konfliktust, és amelynek érdeke a háború, arról, hogy a leszerelt katonák egy egészen más világba kerülnek, ahova egyszerűen nem tudnak beilleszkedni, illetve ahogy ismételten beszippantja őket a hadsereg egy, végeérhetetlen, örökké tartó értelmetlen háborúba.

Állítom, hogy az igazán jó scifi vagy fantasy a valóságról és a valóság problémáiról szó, és az Örök háború ilyen könyv.

A regény "díszletei" is élvezetesek, jól kidolgozottak. Hősünk a gyalogságnál szolgál, ahhoz hasonló harci szkafanderekben küzdenek, mint a Starship Troopers, a StarCraft vagy a Warhammer 40K űrgárdistái.

Különösen izgalmas, ahogy az író reális fizikai hátteret próbál képezni az űrharcok mögé. (Haldeman is - a könyvben szereplő Mandellához hasonlóan - fizikatanár volt mielőtt besorozták.) A harc alapvetően a fizika törvényei szerint, einsteini relativisztikus viszonyok között zajlik (persze itt is van valamilyen hiperűrugrás-szerűség, mert anélkül ma irreálisnak tűnik bármiféle csillagközi utazás), és ez olyan furcsaságokhoz vezet, mint pl:

• Mire hazatérnek a katonák egy néhány hónapos hadműveletről, odahaza több évtized telik el, és alaposan megváltozik a világ. (Ilyenkor ugyan több évtizednyi zsold jár nekik, de a pénz elég sokat értéktelenedett, és persze a kormány 99%-os adót vetett ki.)
• Egy csúcstechnológiákkal felszerelt űrhajó néhány hónap űrkalandozás után elavul, mert közben máshol több évtized telik el, és az ellenfélnek is több évtizedes technológiai előnye van vele szemben.
• Ha két bajtársat más-más hadtestbe osztanak, akkor úgy búcsúznak el, hogy tudják, soha többé nem fognak találkozni. Nem csak azért, mert a katonák nagy része úgyis otthagyja a fogát, de azért is, mert elenyésző a valószínűsége, hogy egyszerre érnének vissza. Mire egyikőjük visszaér, a másik talán már évszázadok óta halott.
• Egy űrhajó hónapokig gyorsul, hogy elérje a fénysebesség-közeli értéket, és közben elég vacak dolog benne élni. A gyorsabb manőverezéseket csak a számítógépek végezhetik, közben az embereket spec. kamrákban kell elhelyezni, mert különben "eperlekvár" lesz belőlük.
• Ha egy űrhajó rátámad az ellenségre, és elsüvít mellette, akkor beletelik néhány hónapba, mire lelassul, megfordul, újra felgyorsul, és visszaér.
• Pocsék dolog néhány kelvinfokos hőmérsékletben létezni, mert bármilyen jó hőszigetelő a szkafander, ha rálép valaki egy tábla megfagyott hidrogénre (!), az megolvad, és aki elcsúszik rajta, annak szinte biztosan vége.

A regény három részből áll, a második része arról szól, ahogy a hazatért veteránok beilleszkedni próbálnak a megváltozott világba (és ahogy az nem sikerül). A könyv melléklete a második rész egy szépített változatát tartalmazza; a könyv ezzel a szépített változattal jelent meg, mert az eredetit túl durvának tartották, nem akarták kiadni. Tulajdonképpen az a különbség, hogy az eredeti, durva változat sötét jövőt, káoszt és bűnözést jövendöl, míg a szépített változatban egy "Szép új világ" jelenik meg, ahol az embereknek megvannak az alapvető szükségletei, de elbutulnak.

A szex fontos szerepet játszik a könyvben. A vietnami háborúból hazatérvén az író a Woodstock-kal és a hippikkel, a szabad szex-szel és a nyíltan vállalt homoszexualitással találta szemközt magát, és az Örök háborúban ezt a gondolatot is továbbvitte. A 90-es évek hadserege teljesen koedukált, és a katonák beosztják egymás között, hogy melyik éjszaka ki kivel alszik együtt. (Később kialakulnak stabil párok, de eredetileg vetésforgóban intézik az ügyet.) Amikor pedig megérkeznek egy támaszpontra, akkor a helyiek is kérnek a jövevényekből... (Az ilyen hadsereget egyébként valószínűtlennek érzem, a szexuálisan felszabadult embereket nagyon nehéz elnyomni/irányítani, ezért a diktatúrák általában szexuális elnyomásra is törekszenek.) Ahogy telnek az évtizedek, egyre több a homoszexuális, míg végül a teljes népesség homoszexuális lesz. (Aki nem, azt átnevelik, mert a kormányzatnak így a legkönnyebb kordában tartani a népesség szaporodását. Az új generációkat lombikokban hozzák létre, majd megint később tökéletes katonákat klónoznak.) Mandellából 26 évesen tiszt lesz, a katonái néhány száz évvel fiatalabbak nála, más generációhoz tartoznak, más zenét szeretnek, más változatát beszélik a nyelvnek, és mind homoszexuálisak, a következetese hetero (és ezáltal szexuális csodabogárnak számító) Mandellát pedig "vén buzinak" nevezik.

Az Örök háború világa rendkívül összetett, a háború hosszú-hosszú fejlődését mutatja be, és az Ember nagyon sok vonatkozásában megjelenik a történetben. Nemcsak a scifi-k kedvelőinek ajánlom ezt a különösen érdekes, az emberi lélekről szóló, mélységesen pacifista/humanista háborús regényt.

Ötös skálán: 5.

Joe Haldeman: Új világok

Több, mint 15 éve olvastam az Új világok-at. Kicsi, vékony könyv, amit teljesen találomra vettem meg egy könyvesboltba. Mégis, 15 év után is eszembe jutott, és nemrég újraolvastam.

Annak idején egész más szemmel olvastam, egészen mást láttam a könyvben, mint ma. Furcsa volt akkor is, ma is az. Akkor nagyon megdöbbentett, ahogy össze vissza cikázott a különböző idők, és a különböző szereplők nézőpontjai között, illetve ahogy a szexet és a család fogalmát kezelte. Ma inkább az lepett meg, hogy a könyvben forradalom tör ki az USA-ban.

A főhősnő egy Új Világon (New New York-ban) születik, valahol az űrben. A regény során az ismert világot járja be, az űrbéli új világokat és a Föld országait. Egyúttal valahogy a sűrűjébe kerül azon eseményeknek, amelyek a földi kultúra összeomlásához vezetnek, és a regény azt sejteti, hogy a későbbiekben az Új Világok egyik vezetője lesz belőle.

Most sem állítom, hogy el tudom helyezni magamban a könyvet, de egyértelműen javasolni tudom mindannak, aki érdekes gondolatokkal szeretne találkozni, és scifi ínyencségre vágyik. Aki űrbéli, lézeres lövöldözésről akar olvasni, az ne nyissa ki.

Ötös skálán: 4.

Ernest Cline: Ready Player One

Nemrég fejeztem be a Ready Player One című könyvet, és az az igazság, remekül szórakoztam.

A könyv egy sötét, sivár jövőben játszódik, ahol az emberiség idejének jelentős részét egy OASIS nevű virtuális valóságban tölti. Az OASIS egyrészt egy online szerepjáték (massive multiplayer online role playing game, MMORPG) - mint pl. a World of Warcraft, másrészt olyan tér, ahol az emberek jelentős része szinte teljes idejét eltölti, és ahol ügyeiket intézik, és ahol a cégek is megjelennek - mint pl. a Facebook. Egyúttal egy virtuális világ, ahol dolgozni lehet, ingatlant lehet vásárolni,és a cégek felépítik saját irodaházaikat - mint pl. a SecondLife. Az OASIS mögötti cég egyébként ingyenes oprendszert is ad - mint pl. a Google.

Az OASIS mögött egy nagy számítógépguru, egy zseni állt, aki maga teremtette a céget a semmiből, bár maga óriási kocka volt. 1972-ben született (akárcsak az író), és bár sanyarú gyerekkora volt, valami miatt hihetetlen nosztalgia él benne a 80-as évek iránt. A könyv szerint az OASIS 2012 decemberében, azaz az akkor közeli jövőben indult el. Az OASIS atyja antiszociális alak volt, nem volt se családja, se barátja. Halála után, végrendeletében egy világ- sőt, OASIS-méretű versenyt hirdetett meg; minden vagyonát a verseny győztesére hagyja.

Miből áll a verseny? Kockulásból! A 80-as évek számítógépes játékaira, scifi/fantasy filmjeire, zenéjére épülő különféle feladványokat kell megoldani, és ezek alapján kell megkeresni a "húsvéti tojást", amit az OASIS atyja elrejtett. (Az amerikai 80-as évek popkultúrájának egy része mihozzánk csak a 90-es években jött be.) Műfaját tekintve a könyv leginkább a Da Vinci kódra hasonlít, csak a nyomozás és a rejtvények nem reneszánsz műalkotásokra épülnek, hanem a Csillagok háborúja, a Szárnyas fejvadász, a Sólyomasszony, a Gyaloggalopp, rajzfilmek, mint pl. a Pókember vagy a Voltron és sok-sok számítógépes játék (pl. Golden Axe, Zaxxon), illetve szerepjáték-modul képzi a történet alapját. A versenyzők - a húsvéti tojást kereső "nyest"-ek, illetve egy gonosz multinacionális vállalat, aki szintén beszáll a versenybe - egyrészt az OASIS virtuális világában aprítják egymást karddal, mágiával és lézerfegyverekkel, de a történet közben a valóságban is játszódik, ahol szintén történhet ilyen-olyan baleset a szereplőkkel.

Érdekes módon az OASIS egyfajta "hardcore" MMORPG, azaz ha meghal valaki, az végérvényes. Ezzel szemben a legtöbb játékban a halott karakter nemsokára újra megjelenik, minden felszerelésével egyetemben. A Diablo2-3-nak van hardcore üzemmódja, amiben csak egyszer lehet meghalni, és ott bizony az látszik, hogy a játékosban óriási törést okoz, ha elveszít egy karaktert, és nem mindenkinek jön be ez az üzemmód, így nem hiszem, hogy a világméretű MMORPG hardcore-jellegű lehetne. (Valószínűleg sokkal kevesebb olvasó/vásárló értené a folyamatokat, ha az OASIS-béli halál nem számítana.)


Láthatóan az író is rendkívül élvezi a kockulást, és ő is rajong a szubkultúráért, ami előtt a Ready Player One tiszteleg. Rengeteg kiszólás, utalás (pl. "hála a tervezőnek") szerepel a könyvben csak a poén kedvéért is.

Mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, aki szereti a scifi-fantasy műfajt és a fenti klasszikusnak számító alkotásokat. Aki viszont nem ismeri ezt a világot, és nem játszik számítógépes játékkal, az úgy fogja érezni magát a könyv előtt, mint én, amikor megnéztem Az ördög Pradát visel-t; nem érti a szereplők motivációját, és abszolút fogalma sincs, hogy mi miért történik. A könyv igazi profi mestermunka; ezzel azt is mondom, hogy nem katartikus élményt okozó műalkotás. Nem hasonlítanám a Neurománc-hoz (mint a fülszöveg), nincsenek benne mély gondolatok. Csak szórakoztat. Azt viszont roppant jól csinálja.

Állítólag film is készül majd belőle.


Ötös skálán: 3 és fél.

Warhammer 40000, Inkvizítor és Harlekin

Sok helyről hallottam már a Warhammer 40k világáról, ezért úgy döntöttem, még olyat is hallottam, hogy a StarCraft is a Warhammer 40k-ra alapul. Úgy döntöttem, megpróbálkozok pár Warhammer 40k könyvvel.

Ian Watson Inkvizítor és később Harlekin című könyveivel kezdtem az ismerkedést.

A Warhammer 40k világa fantasy világ, egy elég sötét jövőben. (Nem tartom sci-finek, mert tulajdonképpen semminek nincsen racionális alapja.) Rengeteg ötlet vonul fel a világban, számomra kicsit túl sok is, és - szerintem - értelmetlen, kusza zagyvaság jön ki az egészből. Az eldák (űrelfek?) még rendben volnának, a törpékről (zömikek) és orkokról végképp nem tudom, mit keresnek itt. Annyi lény és faj jelenik meg, mindegyikben elpuffantanak egy-egy jó ötletet, de ahelyett, hogy kicsit is kidolgoznák, már mennek is tovább. Kevesebb több lenne.

Az egész világra jellemző egyfajta monumentalitás. Milliószámra vannak a bolygók, mindegyiket milliárdok lakják, mindenki csak egy-egy kis pont egy hatalmas gépezetben. Senkinek - talán még az Istencsászárnak - sem tűnik fel, ha egy-egy bolygó megsemmisül. (BTW: Az Istencsászár egyébként igen érdekes figura: egyszerre zsarnok, egyszerre mártír, egyszerre tömeggyilkos, és az emberiség túlélésének egyetlen lehetősége. Ez egy csúf világ.) Az Inkvizítor elején is elpusztul egy bolygó, meghal sok milliárd ember hőseink szeme előtt, ők pedig egy "na és", és egy vállrándítás kapcsán odébbállnak. (Na jó, nem "csak" odébbállnak, a milliárdokat jelentős részben ők nyírják ki... De hát ilyen véletlenek megesnek, ettől még lehet valaki rendes ember...) Ez a monumentalitás érdekes és meghökkentő, de furcsa, hogy hőseink emellett mégis a világmindenség megmentésén fáradoznak, holott fel sem igen lehet fogni, hogy az micsoda.

Az Inkvizítor és a Harlekin is hihetetlenül szövevényes, megérthetetlen, kibogozhatatlan, a világmindenség egészét felölelő konspirációkról szól. A szereplők totál kidolgozatlanok. A Harlekinben meghal (?) ugyan két főszereplő, de valahogy egyiket sem tudtam sajnálni, még kicsit sem.
Baromság. Nekem nem jön be ez a műfaj.

Az Inkvizítor és a Harlekin számomra ötös skálán: 2. (Ez persze nem zárja ki, hogy a Warhammer 40k univerzumban jó könyveket is lehet írni...)

Pierrot - Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje

Pierrot nevét a Megasztárból ismerem, ott ő volt a egyik kreatív fickó. Szélesi Sándor nevét fantasy-szerető emberként viszont igen jól ismerem, és - először a Monas apó novellákból - megtanultam, hogy amin Szélesi Sándor neve szerepel, az baromi jó tud lenni.

A Jumurdzsák gyűjűje műfaját tekintve a Da Vinci kódhoz hasonló nyomozás, némi időutazással megspékelve. Leonardo Da Vinci szerepét itt Gárdonyi Géza tölti be, a Mű pedig az Egri csillagok (a Hely pedig természetesen Eger). Érdekes magyarázattal áll elő, hogy hogyan kerülhetett az Egri csillagokba egy félszemű török, aki megszállottan keresi a gyűrűjét. A könyvben elképesztően jó ötletek vannak!
 
Sajnos, de valahogy mégsem jött át. Néha úgy éreztem, logikai bukfencek vannak benne, ami megöl egy Da Vinci kód-jellegű regényt. Ha a rosszemberek nem ügyködnének annyit, hogy ne derüljön fény a tetteikre, akkor nem is derülne rájuk fény. Túl sok túl véletlen is történik a regényben, és nem elég logikus a cselekmény. Miért lőnek rá valakire látszólag ok nélkül egy időutazós regényben? Nyilván azért, nehogy csináljon majd valamit a későbbiekben, valami olyat, ami még fel sem merült benne, de időutazó ellenfele tudja, hogy majd előbb-utóbb felmerül. Erre kiderül, hogy egy Google-keresés miatt lőnek rá... na ne! Azt sem értettem meg, miért kell a főhősnek amerikainak lennie. Semmi szerepe nincsen, hogy amerikai, ugyanakkor nehezen elképzelhető egy olyan amerikai figura, aki akcentus nélkül beszél magyarul, betéve ismeri az Egri csillagokat, de még soha nem járt Magyarországon, és nem tart kapcsolatot magyarokkal. Amilyen jó ötletek vannak benne, legalább akkorák a lyukak is.

Rákerestem én is a Google-ön (csak nehogy rám is tüzet nyisson valaki emiatt). Eszerint a Jumurdzsák gyűrűje eredetileg számítógépes játék volt, amit Eger népszerűsítésére készítettek. Van róla még jumurdzsakgyuruje.hu is. A könyv a számítógépes játékból készült. Ha a játékot (és Eger népszerűsítését) külföldieknek is szánták, az magyarázza az amerikai főhős személyét.

Szeretem ezt a műfajt, és szívesen olvasok időutazásról is. Annak is örülnék, ha több Da Vinci kód-jellegű könyv jelenne meg magyar környezetről. A konkrét regényt viszont valahogy elég kuszának éreztem, de egynéhány benne lévő ötlet igen megragadta a fantáziámat.

Ötös skálán: 3.

2012-05-29: Meggondoltam magam, túlságosan lezúztam a regényt, pedig nagyon szerettem olvasni, és azóta is sokat jut az eszembe. A jó dolgok egy részéről azért nem írtam, mert spoiler lett volna. Nagyon örülök, hogy készülnek ilyen művek.

Ötös skálán: 4.

Ma találkoztam egy könyvesboltban a következő részével, amely Az ördög köve nevet viseli. Úgy fest, amikor az szerepelt a könyvön, hogy Johnatan Hunt kalandok, akkor a többesszámot komolyan kell venni! :)

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Murakami Haruki egy híres japán író. Ez volt az első könyv, amit olvastam tőle, de úgy tűnik, nem az utolsó. :)

A Világvége és a keményre főtt csodaország két történetet tartalmaz. Az egyik a Keményre főtt csodaország, a másik pedig a Világvége. A könyv páratlan számú fejezetei az előbbi, a páros számú fejezetek pedig az utóbbi történetét meséli. Mindkét történetet egyes szám első személyben meséli el valaki, és a két történet hat egymásra: áthallások, közös motívumok, furcsa utalások, és a vége felé derül ki, hogy mi a kapcsolat köztük és a mesélőjük között.

A Keményre főtt csodaország a mi világunkban (illetve valami hasonlóban) játszódik, az információs társadalom a szerző által a nyolcvanas években vizionált jövőképében. A főhős egy "numerátor", ami a fülszöveg szerint matematikus, de szerintem nem. A numerátor speciálisan képzett ember, aki információ átkódolásával, titkosításával (és visszafejtésével) foglalkozik. A kiképzése, kondicionálása során elhelyezték benne ezt a tudást, és valahogy ösztönösen, félig-meddig tudat alatt csinálja. A matematikus gondolkozik, míg a numerátor egy gépi feladatot végző ember, mint a Johnny Mnemonic információ-futára vagy a Dűne könyvek mentátjai.

A Világvége egyfajta szürreális fantasy. Fallal körülvett város, ahol egyszarvúak élnek, és a bejáratnál az embernek le kell adnia az árnyékát. A főhős régi álmokat fejt, mert az őr azt mondja neki, ez a dolga.

Egyik történetben sincs a szereplőknek neve. Senkinek nincsen neve. Ráadásul ez hosszan még csak fel sem tűnik, teljesen természetes, hogy az író úgy emlegeti őket, hogy a lány, a kövér lány, vagy a könyvtároslány. Utóbbi - könyvtároslány - mindkét történetben szerepel, de vajon ugyanazt a szereplőt jelentik-e?

A könyv más, mint a többi, nem olvastam még hozzá hasonlót. Gondolkodásra készteti az embert, és nagyon-nagyon különös hangulata van. Mást is kellene még olvasni ettől az írótól!

Ötös skálán: 4 és fél.


Más: Ez a numerátor dolog nem jött be a valóságban. A mai informatikai biztonság arra irányul, hogy az ember a leggyengébb láncszem. Függetleníteni akarja a biztonságot az embertől, mert az ember bizonytalan tényező. A numerátor mai szóhasználattal kriptográfiai kódolóeszköznek, és egyúttal kriptográfiai kulcsnak tekinthető. Mai szemmel butaság a kulcsot emberbe helyezni. Az ember meggondolja magát, megvesztegetik, csalódik, szerelmes lesz, vagy egész egyszerűen elüti egy villamos. Miért kódolná be egy nagyvállalat a titkait egy emberrel, akinek ha másnap a fejére esik egy tégla (vagy a konkurencia lelőheti), és akkor minden titok odaveszett... A könyv értékéből ez persze nem von le, mert a könyv közel nem csak erről szól. Sőt, kifejezetten érdekes belepillantani, hogy a nyolcvanas években hogyan látták az információs társadalom jövőjét. De a könyvön szereplő "az információs társadalom kémregénye" felirat mai szemmel erősen túlzás...

Lopott idő

A Lopott idő (az angol címe In Time, de lehetne akár JustIn Time is) egy furcsa világban játszódik, ahol az egyetlen pénznem az idő. Nagyon szeretem az ilyen érdekes ötleteket, de a film valahogy nem fejti ki eléggé.

Amint valaki betölti a huszonöt évet, elindul a karján egy zölden világító óra, és az elkezd visszaszámolni. Ha a számláló eléri a 0-t, meghal. Kezdetben mindenkinek 1 éve van, de az időt át lehet adni másnak; kereskedni lehet vele. Fizetéskor mindenki időt kap, de idővel kell fizetni a buszjegyért, a kávéért, a lakásért, és minden másért.

Huszonöt éves koránál tovább senki nem öregszik, és aki ügyesen gazdálkodik az idejével, akár örökké is élhet. Van, aki már hetven-nyolcvan éve 25 éves, és akár bármeddig így maradhat, ha meg nem ölik, vagy ha halálos balesetet nem szenved. Az idő nem egyenletesen oszlik el. Vannak gazdagok, akiknek több száz, vagy több ezer éve van, míg a szegényeknek mindig csak legfeljebb egy-egy nap van az óráján. Vannak időbankok, ahol időt lehet kölcsönözni - persze borsos kamatért. Akinek fizetési nehézségei támadnak, az meghal. A világ időzónákra oszlik fel, a gazdagok New Greenwich-i idő szerint élnek, soha sehova nem sietnek, és kizsákmányolják a szegényeket. Csúf világ.

Az ötlet baromi jó, de a Lopott idő sajnos elég primitív módon fejti ki. Leginkább arról szól, hogy Justin Timberlake brúszvilliszes módon tör-zúz, és a végén a jó legyőzi a rosszat, és a happy end, hogy a rendszer összeomlik, eljön a válság. Engem sokkal jobban érdekelt volna, hogy hogyan épül fel a világ, milyen gazdaság alakul ki, és az miben különbözik a nálunk megszokottól.

A filmben a gazdagok addig emelik az árakat, amíg a szegények már nem bírják. Ez nem racionális. A gazdagoknak nem érdeke, hogy a szegények meghaljanak, mert akkor nem lesz több idő, amit megszerezhetnek. Az az érdekük, hogy minél több szegény szülessen, minél több idő felett rendelkezhessenek.

A filmben a gazdagok csak halmozzák az időt, holott ez sem racionális. Minek halmoz fel valaki nagyon sok évet, és miért tartaná a páncélszekrényében? Ha valakinek egymillió éve van, esélyes, még előtte elüti egy autó, vagy meghal háztartási balesetben, esetleg merénylet áldozata lesz. Egy bizonyos szintnél több évet felesleges valakinek megtartania, sokkal valószínűbb, hogy befekteti, használja ahogy a gazdagok nálunk is befektetik a vagyonukat. Minek halmozzon fel valaki egy bizonyos szintél több időt, amikor számára már nincs értéke?

Nálunk is vannak emberek, akik egyik napról a másikra élnek, és nem tudnak messzire tervezni. Nálunk is vannak gazdagok, akik kihasználják a szegényeket. Nálunk is kereskednek már mindennel, köztük idővel is. Időt is vásárolok, amikor a kocsimat lemosatom ahelyett, hogy magam mosnám le, vagy amikor étterembe megyek ahelyett, hogy magam főznék, és amikor dolgozom, időmet (is) adom cserébe a fizetésérét, amit megkapok. Aki annyit dolgozik, hogy az az egészségének árt, az még több időt ad cserébe - remélhetőleg még több pénzért. Igen, nálunk is van időkereskedelem. Ugyanakkor nálunk nem lehet korlátlanul időt venni: a világ egyik leggazdagabb, leghatalmasabb embere is 56 évesen halt meg.

A film az elkapitalizálódott világ elé tart görbe tükröt, sajnos nem elég ütős, nem elég jó a kritika. Számomra A sziget című filmre (Ewan McGregor, Scarlett Johansson) hasonlított a Lopott idő. Az is olyan scifi, amelyben egy nagyon érdekes problémát vetettek fel, majd egy jó nagy akciót csináltak belőle, és csihi-puhi a végén mintha megoldotta volna az elvi problémát. A Lopott idő világában sem az a baj, hogy a rossz ember milyen rossz; az a baj, hogy a gazdaság előbb-utóbb egyenetlenségekhez, egyenetlen elosztáshoz vezet. (Ha nem, akkor meg az a baj.) Nem hiszem, hogy mindezt Robin Hood-kodással és jótékonykodással meg lehetne oldani. A problémák ennél sokkal árnyaltabbak lehetnének.

A film végén elszabadul 1 millió év. Ez soknak tűnik, de ha szétosztjuk akár csak az USA ma 300 millió lakosa vagy a világ ma 7 milliárd lakosa között, már csak csepp a tengerben. Egy embernek óriási vagyon de elosztva szinte semmi. Ha pedig az emberek tömegével elhagyják a munkahelyüket, a szétosztott idő - amiből a szétosztás után nem sok marad - pillanatok alatt eltelik. Az időnek valós értéke van, így ezután is lehet majd vele kereskedni. Csak az a kérdés, hogy mennyi idő után áll vissza a régi rendszer, és változik-e az elosztás...

Nem tudom megítélni, melyik színész hogy játszik, Justin Timberlake semmit nem mozdított meg bennem (bár nem én vagyok a célközönsége). A film talán egyetlen érdekes szereplője a Cillian Murphy által alakított időrendész, aki olyan keményköpésű, félelem és gáncs nélküli zsarut alakít, mint Tommy Lee Jones A szökevény című filmben; ő maga is szegény sorból származik, de végül a rendszert támogatja, és a rendszer darálja be.

Ötös skálán: 2 és fél.

Kicsit csalódtam a filmben, mert egy baromi jó ötletre épül, és nemigen kezd vele semmit. Igaz, úgy is hozzáállhatnék, hogy azt kapja az ember a moziban, amit várt. Mondhatnánk, hogy hollywoodi filmtől az ember miért vár mély gondolatokat, de hát pl. a Mátrix is egy igen érdekes problémát dolgozott ki, nagyon alaposan. Egy film simán lehetne jó attól, hogy hollywoodi...

Cory Doctorow: Kis testvér (Little Brother)

A Kis testvér egy nem is igazán scifi könyv a nem is igazán távoli jövőben. A könyv szereplői amerikai iskolás gyerekek, akik egy nap lelépnek a suliból, és egyszer csak... Bumm, terroristák felrobbantanak egy hidat a közelükben. Nem sérülnek meg, és a terroristákról sem tudunk meg semmit, nem tudjuk, kik robbantottak, miért tették, mert ez a könyv nem erről szól.

A hatóságok biztos, ami biztos alapon begyűjtenek mindenkit, aki a közelben van, jó alaposan kihallgatják, sőt kivallatják őket, és erős pressziót gyakorolnak rájuk, hogy vallják terroristának magukat, és csak napokkal később engedik szabadon őket. Sőt, nem is engednek el mindenkit, az egyik gyerek eltűnik, róla mindenki azt hiszi, a bombatámadásban halt meg.

A terrorizmus-veszélyre hivatkozva drákói intézkedéseket hoznak, megkezdődik az állampolgárok nagyüzemi megfigyelése, megállítása, átkutatása, igazoltatása, és kirúgnak/eltávolítanak/megfélemlítenek mindenkit, aki ezt szóvá teszi.

A könyv arról szól, hogy a tinédzserek különféle trükkös eszközökkel elkerülik a megfigyelést, és bomlasztani kezdik a rendszert. Tiltakoznak, összezavarják a megfigyelő eszközöket, földalatti mozgalmat szerveznek, lehallgathatatlan és megfigyelhetetlen kommunikációs csatornákat alakítanak ki, és szívatják a hatóságokat, ahogy csak lehet. A könyv címe, a Kis testvér arra utal, hogy nemcsak a Nagy Testvér figyelhet; a kis testvérek az állampolgárok (itt: gyerekek), akik a Nagy Testvért figyelik. Érdekes, valós társadalmi jelenség, hogy a mindenütt jelenlévő mobiltelefon-kamerák miatt a Nagy Testvér sem sérthetetlen. A rendőri túlkapásokról videófelvétel készülhet és az Internet adta lehetőségekkel ez pillanatok alatt széles körben elterjedhet.

A könyv nemcsak regény, de ismeretterjesztő mű is. Nagyon sok, a témához kapcsolódó eszközt, technológiát, mozgalmat és eseményt bemutat, és közelhozza az olvasót a szereplők hacker-mentalitásához, és igyekszik bemutatni a hacker-szubkultúrát. A könyvben bemutatott eszközök/technikák nagy része - pl. mind az anonim internetezést lehetővé tévő TOR, mind a titkosított és aláírt levelezést lehetővé tevő PGP - létezik, vagy akár létezhetne is. (A könyvben szereplő Paranoid Linux nem létezett, de a könyv ihletésére ezt is létrehozták.)

A könyv annyiban scifi, hogy a főhős alaposan beleköt a hatóságokba, és ezek után végül is megússza, és a könyvnek így is jó vége van.

A szerző, Cory Doctorow nemcsak író, de ismert blogger és internetes szabadságjogi aktivista. Széles körű ismeretekkel rendelkezik különféle internetes anonimitást biztosító technológiákról. Még a jegygyűrűjét is egy ismert kriptográfus / biztonságtechnikai szakember, Bruce Schneier tervezte. :] (Cory Doctorow nem azonos azzal a Doctorow-val, aki a Ragtime című - egyébként szintén nagyon szuper  - könyvet írta.)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet

A könyv két kisregényt tartalmaz, az elsőnek a címe Távoli Szivárvány, a másodiké Menekülési kísérlet.

Úgy gondolom, az az igazán jó scifi vagy fantasy, amelyik a valóságról szól. Játszódhat akárhol, akármikor, akármilyen környezetben, a lényeg, hogy az emberről, a mai emberről szóljon - a scifi vagy fantasy eszközeivel. Amelyik scifi a technikáról szól, az elavul. Amelyik az emberről, az nem.

Mindkét kisregény az utóbbi kategóriába tartozik.

A Távoli Szivárványban tudósok nagyon fontos és nagyon jó dolgot kutatnak (ez most épp a teleportálás, amit a könyvben null-transzportnak hívnak, de akár atomenergia is lehetne). Lényeg, hogy nagyon jó, és forradalmian új jótéteményeket hozhat el az emberiségnek. Sajnos még nem egészen tökéletes, ha így próbálnak szállítani valamit, úgy nevezett Hullám szabadul el. A Hullámról keveset lehet tudni, de elpusztít mindent, ami csak az útjába kerül, és elég nehéz kordában tartani. Ezért - biztos, ami biztos - a távoli, Szivárvány nevű bolygón kísérleteznek a tudósok. A Szivárvány bolygón dolgozó tudósok körül kialakult egy mikrovilág, a tudósokat (null-fizikusokat) kiszolgáló személyzet: ők a gépek üzemeltetői, karbantartói, az élelmet termelők, az infrastruktúrát működtetők, családjaik, a gyermekekkel foglalkozó nevelők stb. Így a Szivárványon is igazi városok nőttek ki. Embert még nem tudnak szállítani. Kutyákkal már próbálkoztak, de alig maradt belőlük valami, így a null-berepülő pilóták tétlenül lézengenek, és csak várnak.

A könyv első fele a tudósokról és a tudományról szól. A tudósok versengenek az erőforrásokért, és mindenki küzd, hogy az ő szakterülete vagy az ő laborja kapja az energiát (az úgy nevezett ulmotronokat). A null-transzport tudományából új szakterületek nőnek ki, vannak, akik a Hullámot akarják kutatni, de vannak, akik a Szivárvány bolygó élővilágát tanulmányozzák. Tudomány tudományt szül, és egyre több és több energia kell, és kezd öncélúvá válni az egész.

Egyszer csak történik valami. Valamit elszúrnak vagy csak nem várt komplikációk adódnak, és a Hullám elszabadul. Próbálják feltartóztatni, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy az egész bolygó el fog pusztulni. Hírek, rémhírek kapnak szárnyra, mindenki menekül, vagy menekíteni próbálja, ami fontos.

Űrhajó csak egy van, és kevés rajta a hely. El kell dönteni, mi a fontos, mit kell menekíteni. Embereket? Tudományt? Műalkotásokat? A bolygónak csak egy töredéke menekülhet. Dönteni kell, ki kell választani, mi maradjon meg, mert minden más és mindenki más pusztulni fog.
A könyv fantasztikusan mutatja be ezt a folyamatot.

Ha Stephen King írta volna a regényt, a Hullám mögött természetfeletti gonosz állna, az emberek egymást gyilkolnák az űrhajón lévő helyekért, de a rossz embereket legyőznék a jó emberek, és a végén a szkeptikus, magát nem idetartozónak, nem elég zseniálisnak érző, szentimentalista null-fizikus megfékezné a Hullámot, vagy null-transzportálná a bolygó lakosságát a Földre. De ezt a regényt nem Stephen King írta...

A könyv nagy részét repülőgépen olvastam... Különös volt.


A Menekülési kísérlet nemigen kapcsolódik a Távoli Szivárványhoz. A fülszöveg alapján ez is a null-transzporttal foglalkozik, és ez is egy halálos veszély elől való meneküléssel foglalkozna. Én nem érzek ilyen direkt kapcsolatot.

A távoli jövő fiataljai különös civilizációt találnak egy bolygón. Az emberek középkori-ókori viszonyok között élnek, rabszolgatartó társadalomban. Ugyanakkor a bolygón egy anakronisztikus autópálya húzódik, amelyen különös járművek közlekednek, hosszú-hosszú sorokban. Halottakat találnak mindenfelé, majd szerencsétlen, elesett embereket. Embertömegeket. Embereket, akik szörnyűségeket művelnek egymással. A könyv arról szól, ahogy megpróbálják megérteni, hogy mi folyik, segíteni akarnak az elesetteknek, de segíteni nem könnyű, és nem biztos, hogy jóra vezet, ha beavatkozunk egy másik kultúrába.
Menekülési kísérlet is van a könyvben, de másképp.

Még nem olvastam a szerző-testvérpártól, de ezek után valószínűleg fogok. Érdekes, gondolatokkal, ötletekkel teli történetek voltak, bár időnként kicsit túl sok vad ötlet jelent meg összezsúfolva. Nekem a Távoli Szivárvány jobban tetszett (ötös skálán: öt körül), a Menekülési kísérlet valahogy kevésbé ütött (ötös skálán 3,5?), de talán csak azért, mert már túl sok Star Trek klónozta (igaz, a Star Trekben nem a kommunizmust akarják elhozni; az erről szóló fejtegetések mai szemmel már némiképp porosak).

Lovas Lajos: N

Furcsa könyv volt. Nem igazán scifi könyv, sokkal inkább társadalomkritika. Kevésbé a robotos-időutazós, sokkal inkább a "sok pénzem van, de nem tudok semmit a világról, meg akarom ismerni" vonal dominál.

A főhősnek valahogy állatira sok pénze van, egyszerűen nem akar elfogyni, holott időnként naponta több luxusautót is vesz. A könyvben majdnem minden nő fiatal, csinos, és lefekszik a főhőssel. Ez eleinte zavaró volt, de később kiderült, szerves része a történetnek.

A könyv üdítő színfoltot képez, nem olyan, mint a többi, és nagyon nehezen hasonlítható máshoz (talán Robert Merle Védett férfiak című könyvével lehetne párhuzamba állítani).

Ötös skálán: 3,5.

Tölgyesi László: Suhancok

Király sci-fi novella.

William Gibson: Neurománc / Neuromancer

Valamikor a 90 években közepe táján olvastam a Neuromancer című regényt, és annak idején játszottam az azonos című C64-es játékkal is. (Mármint Neuromancer volt a játék címe, nem pedig "azonos". :P) A közelmúltban újraolvastam a könyvet. Nagy fekete könyvként jelent meg, rajta egy nénivel, akinek drótok lógnak ki a fejéből, és a Neuromancer két folytatása, a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive is szerepel benne. Nagyon érdekes volt újraolvasni.

Sok scifi a technológiáról szól, és így nagyon gyorsan elavul. Az igazán jó scifik nem a technológiáról szólnak, hanem az emberről, és ezért tudnak időtállók maradni. Számomra ilyen, nem technológiáról szóló scifi az Alapítvány (Asimov) és a Dűne (Frank Herbert).

Bár a Neuromancer nagy mértékben szól a technológiáról, mégsem avult el. Mindössze arról van szó, más ma olvasni, mint régen volt, hiszen a 84-ben leírtak egy jelentős része megvalósult. Szerepel a könyvben az Internet (csak cyberspace-nek hívják), szerepelnek hackerek (csak cowboynak vagy zsokénak hívják őket), és szerepelnek tűzfalak, IDS-ek (csak másképp, ICE-nak hívják őket). A valóságban nem kapcsolódik az Internet az emberek agyára (legalábbis nem közvetlenül :P), és nem halnak meg emberek netezés közben, de igenis vérre menő csaták folynak. Szintén bejött az óriáscégek szerző által jósolt dominanciája, a tudásért és a tudósokért folytatott küzdelem, az erődként működő kutatóközpontok, a mindenütt jelen lévő plasztikai sebészet, és az, hogy néha már-már szándékosnak és bűnnek számít, ha valaki csúnya. Ma már nem azért számít különlegesnek a könyv, hogy mennyi furcsaságot talált ki az író. A tartalma sem számít annyira egyedinek máma, hiszen rengetegen klónozták időközben. (Apropó, nem is tudtam, hogy a Johnny Mnemonic szervesen kapcsolódik a Neuromancerhez.)

Ugyanakkor a Neuromancer nemcsak technikáról szól. Az ember és a gép közti határvonalat járja körül. Szerepelnek benne emberek és gépek, gép, aki emberré válik, ember, aki géppé válik, és sok más szereplő, aki az ember és a gép közötti átmenetben tart... valahol, valamelyik irányban.

A Count Zero (megpróbálták fordítani a címet, de nem sikerült) és a Mona Lisa Overdrive (meg sem próbálták fordítani a címet) a Neuromancer folytatásai, őket most olvastam először. Az igazi a Neuromancer, de ők ketten is szépen folytatják az ember-gép gondolatmenetet.

Nem tudom, a 80-as években mennyire tűnt vadnak és őrültnek az az ötlet, hogy az emberek számítógépes programokat fognak vudu istenként tisztelni, de néha úgy érzem, nagyon-nagyon közel állunk hozzá. :)