2013. július 8., hétfő

Aldous Huxley: Szép új világ

Huxley Szép új világ (Brave New World) című könyvét sokat hasonlítják Orwell 1984-éhez, mert szintén egyfajta negatív utópiát (disztópiát) ír le. Ugyanakkor mégis nagyon más...

Az 1984 egy rendőrállamot mutat be, amely elnyomja az embereket. Mindenki fél, mindenkit megfigyelnek, mindenkiről mindent tudnak, és akiről kiderül, hogy nem illeszkedik a rendszerbe - gondolatbűnt követ el - azt elviszik, megkínozzák, és kiölik belőle az ellenállásnak még az írmagját is. Az olvasó csak abban reménykedhet, hogy talán valamikor majd fellázadnak az emberek, és egy forradalom elsöpri a rendszert.

A Szép új világban élő emberek viszont (látszólag?) szabadok, igen kellemesen élnek, és eszük ágában nincs forradalmat csinálni. Megkapnak mindent, amit csak akarnak: ételt, italt, szórakozást, szexet, és ahogy ezekben a sekélyes élvezetekben lubickolnak, nem vágynak semmi többre. Nem félelmeik, hanem a gyönyör és az élvezeteik nyomják el őket. A rendszer eltávolította a világból az embereket zavaró dolgokat, mint például a családot, a párkapcsolatot és a kultúra nagy részét (utóbbiból szinte csak a szex és akcióra épülő filmek maradtak), és senki nem öregszik. Az emberek keltetőkben születnek, a természetes úton szülni/születni igen bizarr dolognak számít. A halál továbbra is jelen van a rendszerben, de szomorú dolog, ezért magánügynek számít. A fiatalnak kinéző öregek magányosan halnak meg a kórházakban, nincs mellettük senki, csak a tévét nézik, és mellé drogot kapnak (hogy jól érezzék magukat).

A munka nem frusztrálja az embereket, mert mindenkit úgy kondicionáltak, hogy szeresse, amit csinál, és ne vágyjon többre. Szabadidejükben beutazhatják a világot, játszhatnak (de lényeges, hogy a játékokhoz drága sporteszközökre legyen szükség; már csak olyan játékokat engedélyeznek, amelyekhez legalább annyi eszköz kell, mint az eddigiekhez), és akárkivel lefekhetnek (mert mindenki mindenkié). Ha valaki mégis szomorú, az természetellenes, de van rá gyógyír: drogot adnak neki, és attól rögtön jól érzi magát.

Ha valaki nem illeszkedik be a rendszerbe, azt eltávolítják (mert ugye zavart okozhat), de nem bántják, csak száműzik egy rezervátumba, ahol élhet úgy, ahogy csak akar. Ő baja. A többség úgysem akar ilyet.

A rendszer iránti kritika is kívülről érkezik, a Vadembertől, aki egy rezervátumban született. Ő valami többre vágyik. Shakespeare idézeteket mond, és fel akarja rázni az embereket. Nem tiltják be. Nem hallgattatják el. Sőt, még nyilvánosságot is kap; ő lesz a napi látványosság, akinek csodájára járnak az emberek. Egy időre híres lesz, utána pedig elvész a sok más csodabogár között. Nincs szükség korlátozni a szólásszabadságot, mert ha valaki érdekes gondolatot fogalmaz meg, az elvész a sok-sok érdektelen között. De nem ez a legijesztőbb a Szép új világban.

Az a legszörnyűbb, hogy sem a Vadember, sem az író nem tud érdemi alternatívát felmutatni, nem tud érdemi választ adni arra, hogy az emberek/embertömegek miért ne ezt a sekélyes létformát válasszák. Senki épelméjű ember nem akarna az 1984 világában élni. De a Szép új világban? Lehet, hogy sok ember ezt választaná. Lehet, hogy ez kell az embereknek? Ugyan ki akarna Shakespeare-t olvasni, amikor kefélhet is helyette egyet? Vagy jól beszívhat. Vagy akár a kettőt egyszerre...

A mi világunk most talán sokkal inkább a Szép új világ felé, mint az 1984 felé halad, és nem is az az ijesztő, hogy nemigen tehetünk ellene semmit, hanem az, hogy talán nem is akarunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése