A Zsoldosok trilógia R. A. Salvatore tollából származó fantasy trilógia a Forgotten Realms világban. A főszereplője két gonosz jellemű karakter: Artemis Entreri, az orgyilkos, aki Drizzt ősellensége, és gőzöm sincs, miért kapta a nevét a vadászat szűz istennőjéről. A másik Jarlaxle (Baerne), a trükkös sötételf zsoldosvezér, egy jókora kavarógép, akinek mindig van egy meghökkentő varázstárgy a tarsolyában.
A trilógia három részből áll (mert mégsem állhat minden trilógia öt részből, mint a Galaxis útikalauz):
A szilánk szolgája (Servant of the Shard) egyúttal a Sötétség ösvénye című Drizzt do'Urden ciklus harmadik része is. Kiemelkedik a Drizzt-könyvek közül, mert Drizzt egyáltalán nem szerepel benne. Én Drizztről csak a Sötételf trilógiát és a Kristályszilánk könyveit olvastam, néhány rész kimaradt, így számomra elég furán kezdődött a könyv: Entreri Jarlaxle foglya, Jarlaxle pedig kivezette a zsoldosseregét Mélysötétből, és egy arab díszletek szerint megrendezett, felszíni városban próbálnak szerencsét. (Így aztán A Pókkirálynő háborúja könyvekben Jarlaxle titokzatos eltűnéséről beszélnek.) Valahogy hozzájuk kerül a Kristályszilánk, amit az azonos című könyvben nem semmisítettek meg, így valamikor újra előkerülhetett. A Kristályszilánk szép lassan átfúrja magát Jarlaxle védelmén, és a hatalmába keríti a sötételfet. A könyv arról szól, ahogy Jarlaxle és Entreri megszabadulnak a Szilánk befolyása alól, egymásra találnak, és közös vidám kalandokba kezdenek.
Megjelennek a könyvben a Kantáta című könyvből (és annak folytatásaiból, amiket az első után nem olvastam) ismert szereplők, ha a Kantátát nem olvastam volna, fura lett volna, hogy őket is rögtön ismerni és szeretni kell. Szintén megjelenik a Héphaisztosz nevű XXL-es vörössárkány, aki a Menedék című könyvben már feltűnt, és szerintem igen gáz, hogy őt egy ógörög istenről nevezték el. Tűz persze van benne, de valahogy akkor sem stimmel.
A könyvben nem a jó és a rossz csapnak össze, mert - a Kantáta szereplőit leszámítva - jók nemigen vannak. Rossz és rossz szereplők vannak, meg a Szilánk. Nehéz negatív szereplőkről szóló könyvet írni (és nehéz gonosz jellemű karaktereknek kalandot mesélni), mert nem könnyű azonosulni velük. Itt Entreri és Jarlaxle töltik be a "kissebbik rossz" szerepét, és néha már-már egészen barátságosak.
Van a könyben sok küzdelem, vérpatkány, vörössárkány, sötételf, meg agyszívó, szóval az ember frankón azt kapja, amire vár. A maga nemében egész jó.
Ötös skálán: hármas, vagy hármas fölé.
A boszorkánykirály ígérete (Promise of the Witch King) egy jópofa kalandot ír le. A Vérkőföldeken játszódik, egy olyan területen, ahol néhány évtizeddel ezelőtt egy bátor kalandozócsapat elpusztította a legendás Boszorkánykirályt, majd birodalmat alapított. Ide csöppen Entreri és Jarlaxle, akiket két sárkányhölgy (akikkel nem tudni, hogy kerültek össze) barátságosan ideküldött, hogy utánanézzenek ennek-annak. Közben kinőtt a földből egy furcsa vár, és fel kellene deríteni, mi van benne. Kalandozócsapat indul el a vár mélyére (és láss csodát, Entreri és Jarlaxle benne vannak), ki-ki más és más indokkal. Van, aki az életét menti, van, aki a kedvesét, van, aki a társait akarja kinyírni, van, aki hírnevet akar, és van, akit sötét hatalmak küldtek. Sok-sok csontvázon és megelevenedett vízköpőn (gargoyle) vágják keresztül magukat, és végül megtudják, mit ígért a rég elpusztított Boszorkánykirály a sárkányoknak, hogy azok még most is rettegnek tőle.
E könyvben is sok a sötét szereplő, sokkal több, mint elsőre látszik. Érdekes fordulatok vannak benne, és szimpatikus figurák, akikért aggódni lehet. Jarlaxle és Entreri nyilván megússzák, mert van harmadik rész, de nem mindenki olyan szerencsés, hogy róla szóljon a sorozat. Különös színfoltot jelent egy Athrogate nevű bolond törpe, aki két brutális láncosbuzogánnyal küzd (amelyek soha nem akadnak össze), és stresszhelyzetben versben beszél, amivel mindenkit idegesít (az olvasót is, de csak azért, mert sokszor nagyon rosszul és magyartalanul fordították őket).
A kaland nagyon kellemes, kerek egészet képvisel, ez a könyv önállóan is élvezhető. Jól szórakozik rajta az ember, ha megfelelő hangulatban van. Mély mondanivalót nem kell várni tőle, csak kaszabolnak ezerrel.
Ötös skálán: valahol 3 és 4 között.
A vérkőföldek királya (Road of the Patriarch) közvetlenül a Boszorkánykirály ígérete után játszódik, és fogalmam sincs, miért így fordították a címét. A földből kinőtt titokzatos várban otthagyta a fogát ez-az, és erről számot kellene adni. Ráadásul Jarlaxle és Entreri forralnak valamit, de hogy mit, az végig nem esett le a számomra. A régi jó jellemű kalandozócsapat, akik annak idején legyőzték a Boszorkánykirályt, és civilizálták a Vérkőföldeket szembekerülnek Entrerivel és Jarleaxle-lal, és ismét mozgósítják magukat. Amolyan kvázitipikus kalandozócsapat: egy paladin (aki király lett), egy pap, aki alig szerepel, egy szerzetes, aki még vénen is az egyik legveszedelmesebb, egy öregedő vándor, egy nőcsábász varázsló, egy kidolgozatlan bárd, és még valaki, akit elfelejtettem. Ők szimpatikus, jó jellemű karakterek, feltehetően Salvatore (vagy a barátai) saját karakterei, és igen táposak. Jarlaxle sötételf zsoldosai megszállják a titokzatos várat, a király seregei és kalandozó-barátai pedig felvonulnak a vár előtt.
Az író baromi jó konfliktust alakított ki. A két erő egymásnak feszül, az indulatok mindjárt elszabadulnak, az ember lerágja a körmét, hogy jajj, mi lesz, és hogy másznak ebből ki a két oldalon álló karakterek, amikor hirtelen, egyszer csak... nem történik semmi. A sötételf zsoldosok véghezvisznek néhány jócselekedetet (itt egy ravasz kereszthivatkozással megemlítésre kerül Valas Hune, A Pókkirálynő háborúja ciklusból az egy legkidolgozatlanabb hős), majd barátságosan visszavonulnak/odébbállnak. A király szíve is megesik szegény Entrerin és Jarlaxle-ön, és szabadon bocsátja őket. Számomra végig nem derült ki, hogy ők ketten (illetve Jarlaxle) mit is akartak tulajdonképpen. Hogy jót nem akartak tenni, az tuti.
De kell a végére egy nagy harc, ezért elmennek egy egészen más helyre, ahol Entreri felcseperedett, és nehéz gyermekkorát töltötte, nekirontanak egy csomó nagyon gonosz embernek (köztük Entreri biológiai apjának), és lám-lám, győznek. Megvan a végén a küzdelem, és az orgazmus, így minden rendben van. Csak az egésznek nem volt így semmi, de semmi értelme. Az író csinált egy nagyon jó konfliktust, amit nem tudott megoldani (anélkül, hogy kedvence karakterei le ne kaszabolnák egymást), és erre csinált egy totál független, és teljesen értelmetlen kaszabolást, mert az kell a népnek.
Hát ez így jó szar lett.
Ötös skálán: 2. Ha az író legalább valahogy lezárta volna a konfliktust, akkor 3 lett volna, ha frappáns lezárást talált volna, akkor akár 4 is. De így, ez szak. Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!
Érdekes, ahogy egy (fantasy) regény több szerepet is betölt: az írót eltartja, és egyúttal további hősöket, karaktereket is generál. Entreri és Jarlaxle is így jött létre: spinoff a Drizzt könyvekből. E könyvekben is kismillió új hőst generált az író, akik tovább élnek, és további könyvekben szerepelhetnek. Ilyen pl. Athrogate, a kerge törpe, aki versben beszél, és akit szintén láttam már egy könyv fülszövegében, mint Jarlaxle társát. Láthatóan Bob Salvatore nem most kezdte az ipart. :
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.