Margaret Weis: Borostyán és vér

A Borostyán és vér (Amber and Blood) a Sötét tanítvány című dragonlance regényciklus harmadik, befejező kötete, a Borostyán és hamu és a Borostyán és vas folytatása. A könyv Mina sorsát zárja le.

A Borostyán és vas ott fejeződött be, hogy végre megmagyarázták, hogyan tud valaki egy vasrúddal egy csapásra végérvényesen kiütni egy halállovagot, és az is kiderült, hogyan tarthatta fel órákig egy közönséges juhászkutya az elpusztíthatatlan élőholtat.  Azt is megtudtuk, miért volt Takhisis féltékeny Minára a Lelkek háborúja során. Láthatóan nem mindenki egyenlő esélyekkel játszik, vannak kiválasztottak, mint Harry Potter, akiknek minden sikerül, és az csak nekik sikerülhet, mert ők a kiválasztottak. :) Ez van.

A Borostyán és vérben végre összeérnek a szálak. A szerzetes és a surranó Minával együtt utaznak, és végre nem egymás ellen küzdenek. A regény valahogy furcsán komikus. Az istenek többnyire esendően, idiótán viselkednek, és a többi szereplőt is nehéz komolyan venni. Komikus szereplő a néhai halállovag, és a két hipermagas szintű feketeköpenyes varázsló is (akik a 2. szintet sem nagyon érhették volna el, ha egyszer ennyire hülyék). Szerepel egy megzavarodott gyermek isten is, aki miatt, az embernek az az érzése, bármikor bármi történhet (és tényleg), és így minden racionalitást nélkülöz az egész. Furcsa, hogy az ember racionalitást kér számon fantasyn, de a fantasy is lehet racionális. Ez nem az, itt bármi történik, a gyermek isten böffent egyet, és egyszer csak minden egész más. Igaz, itt ez a lényege a könyvnek, de hát akkor is... Időnként fel-feltámasztanak valakit (aki ráadásul élőholt), máskor meg irreverzibilis a halál, és rettentően kell sajnálni. (Ekkor nem lehet feltámasztani?!)

Összességében: zavaros volt az egész, nekem nem tetszett.

Ötös skálán: 2.

Lopott idő

A Lopott idő (az angol címe In Time, de lehetne akár JustIn Time is) egy furcsa világban játszódik, ahol az egyetlen pénznem az idő. Nagyon szeretem az ilyen érdekes ötleteket, de a film valahogy nem fejti ki eléggé.

Amint valaki betölti a huszonöt évet, elindul a karján egy zölden világító óra, és az elkezd visszaszámolni. Ha a számláló eléri a 0-t, meghal. Kezdetben mindenkinek 1 éve van, de az időt át lehet adni másnak; kereskedni lehet vele. Fizetéskor mindenki időt kap, de idővel kell fizetni a buszjegyért, a kávéért, a lakásért, és minden másért.

Huszonöt éves koránál tovább senki nem öregszik, és aki ügyesen gazdálkodik az idejével, akár örökké is élhet. Van, aki már hetven-nyolcvan éve 25 éves, és akár bármeddig így maradhat, ha meg nem ölik, vagy ha halálos balesetet nem szenved. Az idő nem egyenletesen oszlik el. Vannak gazdagok, akiknek több száz, vagy több ezer éve van, míg a szegényeknek mindig csak legfeljebb egy-egy nap van az óráján. Vannak időbankok, ahol időt lehet kölcsönözni - persze borsos kamatért. Akinek fizetési nehézségei támadnak, az meghal. A világ időzónákra oszlik fel, a gazdagok New Greenwich-i idő szerint élnek, soha sehova nem sietnek, és kizsákmányolják a szegényeket. Csúf világ.

Az ötlet baromi jó, de a Lopott idő sajnos elég primitív módon fejti ki. Leginkább arról szól, hogy Justin Timberlake brúszvilliszes módon tör-zúz, és a végén a jó legyőzi a rosszat, és a happy end, hogy a rendszer összeomlik, eljön a válság. Engem sokkal jobban érdekelt volna, hogy hogyan épül fel a világ, milyen gazdaság alakul ki, és az miben különbözik a nálunk megszokottól.

A filmben a gazdagok addig emelik az árakat, amíg a szegények már nem bírják. Ez nem racionális. A gazdagoknak nem érdeke, hogy a szegények meghaljanak, mert akkor nem lesz több idő, amit megszerezhetnek. Az az érdekük, hogy minél több szegény szülessen, minél több idő felett rendelkezhessenek.

A filmben a gazdagok csak halmozzák az időt, holott ez sem racionális. Minek halmoz fel valaki nagyon sok évet, és miért tartaná a páncélszekrényében? Ha valakinek egymillió éve van, esélyes, még előtte elüti egy autó, vagy meghal háztartási balesetben, esetleg merénylet áldozata lesz. Egy bizonyos szintnél több évet felesleges valakinek megtartania, sokkal valószínűbb, hogy befekteti, használja ahogy a gazdagok nálunk is befektetik a vagyonukat. Minek halmozzon fel valaki egy bizonyos szintél több időt, amikor számára már nincs értéke?

Nálunk is vannak emberek, akik egyik napról a másikra élnek, és nem tudnak messzire tervezni. Nálunk is vannak gazdagok, akik kihasználják a szegényeket. Nálunk is kereskednek már mindennel, köztük idővel is. Időt is vásárolok, amikor a kocsimat lemosatom ahelyett, hogy magam mosnám le, vagy amikor étterembe megyek ahelyett, hogy magam főznék, és amikor dolgozom, időmet (is) adom cserébe a fizetésérét, amit megkapok. Aki annyit dolgozik, hogy az az egészségének árt, az még több időt ad cserébe - remélhetőleg még több pénzért. Igen, nálunk is van időkereskedelem. Ugyanakkor nálunk nem lehet korlátlanul időt venni: a világ egyik leggazdagabb, leghatalmasabb embere is 56 évesen halt meg.

A film az elkapitalizálódott világ elé tart görbe tükröt, sajnos nem elég ütős, nem elég jó a kritika. Számomra A sziget című filmre (Ewan McGregor, Scarlett Johansson) hasonlított a Lopott idő. Az is olyan scifi, amelyben egy nagyon érdekes problémát vetettek fel, majd egy jó nagy akciót csináltak belőle, és csihi-puhi a végén mintha megoldotta volna az elvi problémát. A Lopott idő világában sem az a baj, hogy a rossz ember milyen rossz; az a baj, hogy a gazdaság előbb-utóbb egyenetlenségekhez, egyenetlen elosztáshoz vezet. (Ha nem, akkor meg az a baj.) Nem hiszem, hogy mindezt Robin Hood-kodással és jótékonykodással meg lehetne oldani. A problémák ennél sokkal árnyaltabbak lehetnének.

A film végén elszabadul 1 millió év. Ez soknak tűnik, de ha szétosztjuk akár csak az USA ma 300 millió lakosa vagy a világ ma 7 milliárd lakosa között, már csak csepp a tengerben. Egy embernek óriási vagyon de elosztva szinte semmi. Ha pedig az emberek tömegével elhagyják a munkahelyüket, a szétosztott idő - amiből a szétosztás után nem sok marad - pillanatok alatt eltelik. Az időnek valós értéke van, így ezután is lehet majd vele kereskedni. Csak az a kérdés, hogy mennyi idő után áll vissza a régi rendszer, és változik-e az elosztás...

Nem tudom megítélni, melyik színész hogy játszik, Justin Timberlake semmit nem mozdított meg bennem (bár nem én vagyok a célközönsége). A film talán egyetlen érdekes szereplője a Cillian Murphy által alakított időrendész, aki olyan keményköpésű, félelem és gáncs nélküli zsarut alakít, mint Tommy Lee Jones A szökevény című filmben; ő maga is szegény sorból származik, de végül a rendszert támogatja, és a rendszer darálja be.

Ötös skálán: 2 és fél.

Kicsit csalódtam a filmben, mert egy baromi jó ötletre épül, és nemigen kezd vele semmit. Igaz, úgy is hozzáállhatnék, hogy azt kapja az ember a moziban, amit várt. Mondhatnánk, hogy hollywoodi filmtől az ember miért vár mély gondolatokat, de hát pl. a Mátrix is egy igen érdekes problémát dolgozott ki, nagyon alaposan. Egy film simán lehetne jó attól, hogy hollywoodi...

Paul Doherty: Róma első asszonya

Dohertytől eddig az ókori Egyiptomban játszódó történelmi krimiket, Amerotke nyomozásait (pl. Ré álarca) olvastam, és azok nagyon tetszettek. A Róma első asszonya nem jött be.

A regény Néró anyja, Agrippina történetét írja le. Tiberius, Caligula, Claudius és végül Néró uralkodása alatt játszódik. A cselekmény nagy részét már ismertem Robert Graves Én, Claudius és Claudius, az isten című könyveiből. Robert Graves művei nagyon ismertek, és számomra valahogy azok jelentették az etalont. Nem érzem, hogy a Róma első asszonya bármi plusszt adott volna a Claudius könyvekhez képest. Rövidebb, így a cselekmény kicsit túl gyorsan pörgött, és a korszakból szinte kizárólag a kegyetlenségeket, gyilkosságokat, kínzásokat emelte ki; a kor szépsége valahogy nem jött át. Agrippinával egyáltalán nem tudtam szimpatizálni, számomra leginkább az utolsó négy karaktere jellemezte. Az író láthatóan felnézett rá, és csodálta, de én nem értettem, miért kellett volna aggódnom érte, és nem értem, miért kellett volna kicsit is sajnálnom, amikor (végre) galádul megölték. Rengeteg embert öletett meg vagy tett szerencsétlenné, és nem érzem, hogy akár egy kicsit is jót akart volna.

A cselekményt elbeszélő karakter számomra teljesen valószerűtlen. Nemcsak, hogy mindig mindenütt ott volt, sokszor a legtitkosabb eseményeknél is, de ráadásul mindent túlélt. Az is furcsa, hogy végig hű maradt Agrippinához, ugyanakkor nem volt a szeretője. Az a fickó valahogy nem volt hiteles a számomra.

Ötös skálán: 2.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Az Ólomerdő című könyv különös borítója felhívta magára a figyelmet, de a fülszöveg kicsit elrettentett. Leír az mindent, ami történik majd, és akkor minek olvassam el a könyvet? Anyuka tündér, de elhagyta, holott megígérte, hogy nem, pedig egy tündér mindig megtartja, amit ígér. Egy galád, szívtelen lovag elrabolja hstb, stb. A könyvet olvasván viszont rájöttem: igen, minden szó úgy volt, ahogy az a fülszövegben szerepelt, de valahogy mégsem. Habár minden szó igaz volt, de csak betű szerint. A könyvben egész más történt, könyvnek eszeveszettül jó hangulata volt. :)

A cselekmény a mi világunkban kezdődik, még HÉV is szerepel benne. Történnek különös, misztikus dolgok. A félig tündér lánynak fizikai fájdalmat okoz, ha megszeg egy ígéretet, annyira, hogy akár bele is halhat. Óriási átéléssel rajzol, de mindig ugyanaz a minta jön ki belőle. Kiscicák jelennek meg és tűnnek el, néha még meg is duplázódnak, apukának pedig reggelente karmolások, sebek vannak a hátán. A nyomasztó hangulat (és a borító) alapján azt hittem, hogy sötét, horror könyv lesz belőle... de egyáltalán nem az lett.

Megjelennek a tündérek. Ők egyáltalán nem kedves, aranyos lények, és azt hittem, Susanna Clarke Hollókirály című könyvének egyik szála elevenedik majd meg. De nem, ez a könyv egész más lett.

Nagyon finoman, nagyon diszkréten áll a könyv a mágiához, az mindent átsző, mindenütt jelen van, de nem hajigálnak benne harsányan tűzgolyókat... Legalábbis többnyire. Rengeteg magyar népmesei elem tűnik fel: Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető, vagy például egy fésű, amit menekülés közben hátra kell dobni, és lelassítja az üldözőt. A magyar elemek érdekes hangulatot kölcsönöznek egy fantasy könyvnek. Újszerű, meglepő, és olyan, amit angolszász fantasyben nem találhat az ember. A Hattyúk tava egy-egy motívuma szintén végigvonul a könyvön.

Lassan, fokozatosan derül ki, hogy ki kicsoda, ki mit akar, ki kire haragszik, és miért. Kevés szereplője van a könyvnek, de ők kifejezetten hangulatosak. A vége különösen érdekes volt. A történetek végén gyakran van egy nagy leszámolás (a B kategóriás thrillerekben általában egy sötét pincében szokták egymást csavarhúzóval döfködni, és általában a jó legyilkolja a rosszat, majd boldogan él, amíg meg nem hal), de a végkifejlet itt meghökkentően békéssé vált. Tetszett, hogy nem torkollt ész nélküli vérengzésbe, az igazságosnak vélt bosszúk igazsága megkérdőjeleződött, és a szereplők inkább kibékültek, minthogy lemészárolták volna egymást. Aki pedig ölt, az nem maradt rendes ember (illetve tündér).

Különös, misztikus hangulata volt, néhol félelmetes, de mégis emberi. Telis-tele volt sok-sok új ötlettel. Nagyon tetszett.

Ötös skálán: Öt. Méghozzá nagyon 5. Az Ólomerdő volt az egyik legjobb fantasy regény, amit a közelmúltban olvastam! :)

Néhány éve már, hogy olvastam, de még mindig sokszor jut az eszembe, a minap itt találtam egy blogot, ahol az írónő épp a folytatását tervezgeti. Ha megjelenik, biztosan lecsapok rá! :)

Az írónőtől nemrég találtam egy közelmúltban készült novellát, azt is megéri elolvasni.

StarCraft csaták

Megpróbálok beszámolni róla, hogy mikor milyen 1v1 (ember ember elleni) StarCraft csatákat vívtam, és milyen eredménnyel.

2011-11-13: Hosszas kihagyás (és gép elleni edzés, gyakorlás) után ismét játszottam egy 1v1 meccset. Amikor láttam, hogy PvP (protoss vs protoss), aggódni kezdtem, de végül: győztem!! Az elején kaptam egy durva rush-t, az ellen alaposan betört a bázisomra, de az épületek miatt a dolgozóimat nem érték el, és a cronoboostolt immortalok segítségével sikerült fogni. Utána mind a ketten expeltünk (új bázist hoztunk létre), és elkezdtem ontani az immortalokat. Berontottam a bázisára (kb. az itt leírtak/említettek szerinti ütemben), a stalker&sentry kombóm leszedte a void-okat, az immortalok pedig minden mást. Replay itt.

2011-11-25,26: Végül csak most játszottam ember ellen, de csak 4v4-et. Ott bronz vagyok. Lenyomtam néhány meccset, erősebb (ezüst) mezőnyben játszom, és többnyire jól szerepelek a többiek között. Várhatóan feljebb kerülök majd, és egy-egy ilyen képernyő jót tesz az ember lelkének. :D Replay

Gobliiins 4 :)

Egy élelmiszerboltban, kajavásárlás közben találkoztam a lemezzel, és valahogy belekerült a kosaramba. Kifejezetten szeretem a régi játékprogramokat, nosztalgikus élményeket keltenek. A Gobliiins sorozat annak idején majdnem teljesen kimaradt, csak az első résszel játszottam, és azzal is sokkal a megjelenése után. A műfaj kifejezetten bejött, az érdekes logikai feladványok, a három goblin és a kretén humor.

A CD lemez (amely a CD Projekt kiadásában jelent meg) elvileg a 4. részt tartalmazza, de az első három is rajta van, amolyan ráadásként. Szívesen veszek régi játékokat, egyrészt mert a legális szoftverhasználat híve vagyok, másrészt mert a régi programokat kb. a lemez anyagárában kapja meg az ember. A Gobliiins 4 nem annyira régi: 2009-es, de láthatóan régi játékként lehet hozzájutni. (Az első részt is elindítottam, de az láthatóan már történelem.)

A 4. részben is megtartották a régi jó hagyományokat:

• Három goblin szerepel, mindhárom goblin egy-egy parancsnak felel meg. A harcos (Bicepsz / Stucco) a "told meg", "húzd meg", "üsd meg" stb. parancs, a varázsló (Magixer / Perluis) általában életre kelti, megnöveszti vagy a levegőbe emeli a dolgokat, míg a bolond (Teszvesz / Tchoup) a tárgyakat kombinálhatja egymással, illetve ő tud beszélgetni a szereplőkkel.
• Egy pálya egy képernyő, így a kombinációk száma véges. Az ember előbb-utóbb végig tud próbálgatni mindent, ritkán akad el (nagyon).
• A pályákat jelszóval lehet elérni, így egyrészt poén, hogy a neten elérhető jelszavakkal bárhova bármikor ugorhatok, de ez manapság már poros.

Ugyanakkor szemben az 1. résszel, itt nem veszítünk életerőt, ha valami nem sikerül. A játékot nem lehet elrontani, mindig van hova tovább. (Leszámítva, amikor egyszer kifagyott a játék, Bicepsz beszorult egy olyan helyre, ahova nem juthatott volna el.)

Ja, a játék magyarul van, ami kicsit fura, de végül semmi gond nincs vele. A fordítás egészen OK.

A program vektorgrafikus, mert manapság mindent vektorgrafikusra csinálnak. (Szerintem ez többnyire nem elsősorban a felhasználóknak, hanem a fejlesztőknek jó.) A figurák mérete csökken, ha nagyon a távolba mennek, és megnőnek, ha közel jönnek. Nem hiszem, hogy ez dobná meg a játékélményt...

A kezelőfelület, és a megjelenő szövegablakok erősen porosnak hatnak, szerintem 2009-ben is annak hatottak. Ez kicsit gáz.

A lényeg, a játékélmény: Na, az nagyon tuti! A figurák szellemesek, poén feladványokat kell kitalálni, és azt is jól eltalálták, hogy mennyire legyen nehéz. Kihívást jelent, de meg tudom csinálni. Néha-néha kellett a neten a walkthrough-t megnézni, hogy hogy is kell továbbmenni. (Fifi gyerekszobájában nem jöttem rá, hogy hasba kell vágni a játékmackót - ez gáz. A vakondállomáson szerintem egy hibába botlottam, ha nem az előírt sorrendben csináltam valamit, nem lehetett továbbjutni. Az utolsó két pályán is lestem, mert ott már türelmetlen voltam, és kíváncsi a végére.)

A vége felé éreztem egy kicsit, hogy erősen kezdenek egy lére menni a feladványok. Szegény varázsló például szinte mindig csak virágokat növesztett, mintha mást sem tudna. Az utolsó pálya egy másik bolygón játszódik. Itt igazság szerint zavaró volt, hogy semminek sincsen értelmes neve, és ha valamit úgy hívnak, hogy "gremulán guksi", akkor nemigen jut eszembe, mit kellene csinálni vele. A többi pályán jól esett, hogy tudom kötni a dolgokat - még akkor is, ha egészen másra kellett használni őket, mint amire valók.

Dicséretet érdemel, ahogy feszegetik a műfaj határait, és igen eredeti pályákat találnak ki. Ilyen pl. a Gilisztográdi kikötő, ami egy képregényben játszódik, egyik képről a másikra lehet átjutni, és fura szövegbuborékok lebegnek a levegőben. (Ez a pálya nagyon idegesített, de az alapötlet rendkívül poén.) A bónuszpályán egy számítógépből jönnek ki a goblinok, és az asztalon kezdenek el mászkálni, a firkákkal, ceruzákkal, gémkapcsokkal játszanak, kiveszik a billentyűket, és végül a CTRL+ALT+DEL lenyomásával (ugrálnak a gombokon :]) a gépet újraindítva jutnak vissza a számítógépbe.

Összefoglalva: Tetszett! :D

R. A. Salvatore: Zsoldosok (Sellswords) trilógia

A Zsoldosok trilógia R. A. Salvatore tollából származó fantasy trilógia a Forgotten Realms világban. A főszereplője két gonosz jellemű karakter: Artemis Entreri, az orgyilkos, aki Drizzt ősellensége, és gőzöm sincs, miért kapta a nevét a vadászat szűz istennőjéről. A másik Jarlaxle (Baerne), a trükkös sötételf zsoldosvezér, egy jókora kavarógép, akinek mindig van egy meghökkentő varázstárgy a tarsolyában.

A trilógia három részből áll (mert mégsem állhat minden trilógia öt részből, mint a Galaxis útikalauz):

A szilánk szolgája (Servant of the Shard) egyúttal a Sötétség ösvénye című Drizzt do'Urden ciklus harmadik része is. Kiemelkedik a Drizzt-könyvek közül, mert Drizzt egyáltalán nem szerepel benne. Én Drizztről csak a Sötételf trilógiát és a Kristályszilánk könyveit olvastam, néhány rész kimaradt, így számomra elég furán kezdődött a könyv: Entreri Jarlaxle foglya, Jarlaxle pedig kivezette a zsoldosseregét Mélysötétből, és egy arab díszletek szerint megrendezett, felszíni városban próbálnak szerencsét. (Így aztán A Pókkirálynő háborúja könyvekben Jarlaxle titokzatos eltűnéséről beszélnek.) Valahogy hozzájuk kerül a Kristályszilánk, amit az azonos című könyvben nem semmisítettek meg, így valamikor újra előkerülhetett. A Kristályszilánk szép lassan átfúrja magát Jarlaxle védelmén, és a hatalmába keríti a sötételfet. A könyv arról szól, ahogy Jarlaxle és Entreri megszabadulnak a Szilánk befolyása alól, egymásra találnak, és közös vidám kalandokba kezdenek.

Megjelennek a könyvben a Kantáta című könyvből (és annak folytatásaiból, amiket az első után nem olvastam) ismert szereplők, ha a Kantátát nem olvastam volna, fura lett volna, hogy őket is rögtön ismerni és szeretni kell. Szintén megjelenik a Héphaisztosz nevű XXL-es vörössárkány, aki a Menedék című könyvben már feltűnt, és szerintem igen gáz, hogy őt egy ógörög istenről nevezték el. Tűz persze van benne, de valahogy akkor sem stimmel.

A könyvben nem a jó és a rossz csapnak össze, mert - a Kantáta szereplőit leszámítva - jók nemigen vannak. Rossz és rossz szereplők vannak, meg a Szilánk. Nehéz negatív szereplőkről szóló könyvet írni (és nehéz gonosz jellemű karaktereknek kalandot mesélni), mert nem könnyű azonosulni velük. Itt Entreri és Jarlaxle töltik be a "kissebbik rossz" szerepét, és néha már-már egészen barátságosak.

Van a könyben sok küzdelem, vérpatkány, vörössárkány, sötételf, meg agyszívó, szóval az ember frankón azt kapja, amire vár. A maga nemében egész jó.
Ötös skálán: hármas, vagy hármas fölé.

A boszorkánykirály ígérete (Promise of the Witch King) egy jópofa kalandot ír le. A Vérkőföldeken játszódik, egy olyan területen, ahol néhány évtizeddel ezelőtt egy bátor kalandozócsapat elpusztította a legendás Boszorkánykirályt, majd birodalmat alapított. Ide csöppen Entreri és Jarlaxle, akiket két sárkányhölgy (akikkel nem tudni, hogy kerültek össze) barátságosan ideküldött, hogy utánanézzenek ennek-annak. Közben kinőtt a földből egy furcsa vár, és fel kellene deríteni, mi van benne. Kalandozócsapat indul el a vár mélyére (és láss csodát, Entreri és Jarlaxle benne vannak), ki-ki más és más indokkal. Van, aki az életét menti, van, aki a kedvesét, van, aki a társait akarja kinyírni, van, aki hírnevet akar, és van, akit sötét hatalmak küldtek. Sok-sok csontvázon és megelevenedett vízköpőn (gargoyle) vágják keresztül magukat, és végül megtudják, mit ígért a rég elpusztított Boszorkánykirály a sárkányoknak, hogy azok még most is rettegnek tőle.

E könyvben is sok a sötét szereplő, sokkal több, mint elsőre látszik. Érdekes fordulatok vannak benne, és szimpatikus figurák, akikért aggódni lehet. Jarlaxle és Entreri nyilván megússzák, mert van harmadik rész, de nem mindenki olyan szerencsés, hogy róla szóljon a sorozat. Különös színfoltot jelent egy Athrogate nevű bolond törpe, aki két brutális láncosbuzogánnyal küzd (amelyek soha nem akadnak össze), és stresszhelyzetben versben beszél, amivel mindenkit idegesít (az olvasót is, de csak azért, mert sokszor nagyon rosszul és magyartalanul fordították őket).

A kaland nagyon kellemes, kerek egészet képvisel, ez a könyv önállóan is élvezhető. Jól szórakozik rajta az ember, ha megfelelő hangulatban van. Mély mondanivalót nem kell várni tőle, csak kaszabolnak ezerrel.
Ötös skálán: valahol 3 és 4 között.

A vérkőföldek királya (Road of the Patriarch) közvetlenül a Boszorkánykirály ígérete után játszódik, és fogalmam sincs, miért így fordították a címét. A földből kinőtt titokzatos várban otthagyta a fogát ez-az, és erről számot kellene adni. Ráadásul Jarlaxle és Entreri forralnak valamit, de hogy mit, az végig nem esett le a számomra. A régi jó jellemű kalandozócsapat, akik annak idején legyőzték a Boszorkánykirályt, és civilizálták a Vérkőföldeket szembekerülnek Entrerivel és Jarleaxle-lal, és ismét mozgósítják magukat. Amolyan kvázitipikus kalandozócsapat: egy paladin (aki király lett), egy pap, aki alig szerepel, egy szerzetes, aki még vénen is az egyik legveszedelmesebb, egy öregedő vándor, egy nőcsábász varázsló, egy kidolgozatlan bárd, és még valaki, akit elfelejtettem. Ők szimpatikus, jó jellemű karakterek, feltehetően Salvatore (vagy a barátai) saját karakterei, és igen táposak. Jarlaxle sötételf zsoldosai megszállják a titokzatos várat, a király seregei és kalandozó-barátai pedig felvonulnak a vár előtt.

Az író baromi jó konfliktust alakított ki. A két erő egymásnak feszül, az indulatok mindjárt elszabadulnak, az ember lerágja a körmét, hogy jajj, mi lesz, és hogy másznak ebből ki a két oldalon álló karakterek, amikor hirtelen, egyszer csak... nem történik semmi. A sötételf zsoldosok véghezvisznek néhány jócselekedetet (itt egy ravasz kereszthivatkozással megemlítésre kerül Valas Hune, A Pókkirálynő háborúja ciklusból az egy legkidolgozatlanabb hős), majd barátságosan visszavonulnak/odébbállnak. A király szíve is megesik szegény Entrerin és Jarlaxle-ön, és szabadon bocsátja őket. Számomra végig nem derült ki, hogy ők ketten (illetve Jarlaxle) mit is akartak tulajdonképpen. Hogy jót nem akartak tenni, az tuti.

De kell a végére egy nagy harc, ezért elmennek egy egészen más helyre, ahol Entreri felcseperedett, és nehéz gyermekkorát töltötte, nekirontanak egy csomó nagyon gonosz embernek (köztük Entreri biológiai apjának), és lám-lám, győznek. Megvan a végén a küzdelem, és az orgazmus, így minden rendben van. Csak az egésznek nem volt így semmi, de semmi értelme. Az író csinált egy nagyon jó konfliktust, amit nem tudott megoldani (anélkül, hogy kedvence karakterei le ne kaszabolnák egymást), és erre csinált egy totál független, és teljesen értelmetlen kaszabolást, mert az kell a népnek.
Hát ez így jó szar lett.

Ötös skálán: 2. Ha az író legalább valahogy lezárta volna a konfliktust, akkor 3 lett volna, ha frappáns lezárást talált volna, akkor akár 4 is. De így, ez szak. Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!

Cory Doctorow: Kis testvér (Little Brother)

A Kis testvér egy nem is igazán scifi könyv a nem is igazán távoli jövőben. A könyv szereplői amerikai iskolás gyerekek, akik egy nap lelépnek a suliból, és egyszer csak... Bumm, terroristák felrobbantanak egy hidat a közelükben. Nem sérülnek meg, és a terroristákról sem tudunk meg semmit, nem tudjuk, kik robbantottak, miért tették, mert ez a könyv nem erről szól.

A hatóságok biztos, ami biztos alapon begyűjtenek mindenkit, aki a közelben van, jó alaposan kihallgatják, sőt kivallatják őket, és erős pressziót gyakorolnak rájuk, hogy vallják terroristának magukat, és csak napokkal később engedik szabadon őket. Sőt, nem is engednek el mindenkit, az egyik gyerek eltűnik, róla mindenki azt hiszi, a bombatámadásban halt meg.

A terrorizmus-veszélyre hivatkozva drákói intézkedéseket hoznak, megkezdődik az állampolgárok nagyüzemi megfigyelése, megállítása, átkutatása, igazoltatása, és kirúgnak/eltávolítanak/megfélemlítenek mindenkit, aki ezt szóvá teszi.

A könyv arról szól, hogy a tinédzserek különféle trükkös eszközökkel elkerülik a megfigyelést, és bomlasztani kezdik a rendszert. Tiltakoznak, összezavarják a megfigyelő eszközöket, földalatti mozgalmat szerveznek, lehallgathatatlan és megfigyelhetetlen kommunikációs csatornákat alakítanak ki, és szívatják a hatóságokat, ahogy csak lehet. A könyv címe, a Kis testvér arra utal, hogy nemcsak a Nagy Testvér figyelhet; a kis testvérek az állampolgárok (itt: gyerekek), akik a Nagy Testvért figyelik. Érdekes, valós társadalmi jelenség, hogy a mindenütt jelenlévő mobiltelefon-kamerák miatt a Nagy Testvér sem sérthetetlen. A rendőri túlkapásokról videófelvétel készülhet és az Internet adta lehetőségekkel ez pillanatok alatt széles körben elterjedhet.

A könyv nemcsak regény, de ismeretterjesztő mű is. Nagyon sok, a témához kapcsolódó eszközt, technológiát, mozgalmat és eseményt bemutat, és közelhozza az olvasót a szereplők hacker-mentalitásához, és igyekszik bemutatni a hacker-szubkultúrát. A könyvben bemutatott eszközök/technikák nagy része - pl. mind az anonim internetezést lehetővé tévő TOR, mind a titkosított és aláírt levelezést lehetővé tevő PGP - létezik, vagy akár létezhetne is. (A könyvben szereplő Paranoid Linux nem létezett, de a könyv ihletésére ezt is létrehozták.)

A könyv annyiban scifi, hogy a főhős alaposan beleköt a hatóságokba, és ezek után végül is megússza, és a könyvnek így is jó vége van.

A szerző, Cory Doctorow nemcsak író, de ismert blogger és internetes szabadságjogi aktivista. Széles körű ismeretekkel rendelkezik különféle internetes anonimitást biztosító technológiákról. Még a jegygyűrűjét is egy ismert kriptográfus / biztonságtechnikai szakember, Bruce Schneier tervezte. :] (Cory Doctorow nem azonos azzal a Doctorow-val, aki a Ragtime című - egyébként szintén nagyon szuper  - könyvet írta.)

George R. R. Martin: Trónok harca

A Trónok harca az első kötete A tűz és jég dala című regényciklusnak. Általában óvakodok a sokkötetes fantasy sagáktól, de valami miatt most kivételt tettem, és belevágtam. Talán a borítóján díszelgő jópofa sárkányfej miatt? Vagy azért, mert a fülszövegben gyönyörűeket írtak róla, újszerűnek titulálták, és egyenesen Tolkienhez hasonlították? Nem tudom, de - kb. a harmadánál tarthatok a közel 900 oldalas (!) könyvnek - egyelőre nem bántam meg... Sőt!

Tolkienhez pont nem hasonlít. Például szerepelnek benne jól kidolgozott női karakterek. (Tolkiennél nő elvétve akad, és aki mégis, az lapos. A Gyűrűk ura filmbe kifejezetten erőszakkal tettek élő női karaktereket és élvezhető romantikus szálat.) Szintén szerepelnek benne szexjelenetek, és szexuális utalások. Kifejezetten jó látni, hogy egy fantasy hősnek (vagy szereplőnek) is lehet szexuális élete. Kegyetlen, sötét dolgok is történnek benne: gyerek megnyomorodik, fiatal lányt megerőszakolnak stb. Tolkienhez kevésbé, talán inkább Ken Folletthez (pl. Katedrális) hasonlít, bár olyan sebességgel nem pörögnek az események. Gazdagon kidolgozott háttere van a cselekménynek, bár közel nem olyan gazdag, mint Tolkien esetén, Ken Follett könyvei pedig valós vagy történelmi helyzetben, és nem fantasy világban játszódnak. A könyv fantasy világában egyelőre semmilyen meghökkentőt nem találtam, tipikus angolszász fantasy világ (nem derült ki pl,
hogy egy teknős hátán pörgő korongon vagy egy sárkány belsejében játszódna, bár vannak olyan földrajzi nevek, hogy Nyak meg Fej, így ez még előfordulhat), a neveket kicsit megvariálták, hogy az angol olvasó egzotikusnak találja őket (John helyett Jon, Catherine helyett Catelyn, Edward helyett Edward, Benjamin helyett Benjen stb.). A mágia eltűnt, és már sárkányok sem élnek (na, mibe fogadjunk, hogy előkerülnek majd).

Rengeteg szereplője van. Az utolsó oldalak függeléket képeznek, amely bemutatja a főbb nemesi házakat, kapcsolataikat és leírja történelmük főbb mozzanatait. Szintén felsorolja a szereplőket - szerencsére a regény eleji életkorukban és állapotukban, így nem ütközik az ember spoilerekbe, amikor olvassa. Néha szükség van rá. Több nemesi ház szerepel benne, akik néha megdöntötték egymást a trónon, és alaposan összecsavarodtak. A főszereplők többnyire a Stark házhoz kapcsolódnak, és az a családfa is jó bonyolult: apuka, anyuka, 5 (!) gyerek, de van még mellettük apukának egy törvénytelen gyermeke (akiről szerintem ki fog derülni, hogy mégsem apukáé, hanem apuka a cölibátusban élő nagybácsi fiát vállalta be, mert apuka széplélek) és él még velük egy nevelt fiú is, aki egy másik ház sarja, és túszként van náluk. Más szereplők más házakhoz tartoznak. Szerepelnek a volt király (akit apuka és a barátja döntött meg) bujdosó gyermekei, akik bosszút esküdtek, és fontos szereplő egy másik - erősen intrikus - ház torzszülött gyermeke is.

Mint írtam, még a felénél sem tartok, de egyelőre nagyon tetszik! A főbb szereplők szimpatikusak, attól függetlenül, hogy melyik oldalon állnak, a jellemeik érdekesek, meghökkentő dolgok történnek, és a cselekmény egyelőre alaposan beszippantott. :)

Ötös skálán: egyelőre minimum 4-es.

Folytatom a bejegyzést, ha befejeztem a könyvet.

Frissítés: Ráguglizván látom, hogy az HBO sorozatot is csinált belőle, amely jókora karriert futott be. Manapság nincs HBO-m, így nem ismertem, de rémlik, hogy hirdették. Lényeg, hogy a cselekményt nem ismerem, a film képei nem villognak az agyamban, úgy olvasom. :)
Látom, van magyar rajongói oldala is.

Jön! StarCraft II: Heart of the Swarm

A StarCraft II első kiegészítője a Heart of the Swarm (HotS) lesz, az egyjátékosos hadjárat Kerrigan kalandjait követi majd végig. Várhatóan arról szól majd, hogy ahogy a Wings of Liberty végén visszaalakult emberré, fokozatosan ismét visszaalakul szörnyeteggé, és újra ő lesz a zergek ura.

A közelmúltban megjelentek hírek, hogy milyen változások és milyen új egységek lesznek (másik cikk: itt) majd a StarCraft többjátékosos üzemmódjában. A Wings of Liberty-hez rajongók készítettek olyan pályákat/modokat, amelyeken ezeket a változtatásokat már ki is lehet próbálni.

Az egyjátékosos hadjárat jó poén, de igazi kultusza a többjátékosos üzemmódnak van!

Nekem a protoss carrier eltávolítása nagyon fáj, a többi változtatás viszont igen érdekesnek tűnik. Igaz, a carrier-t már régebben is ki akarták venni a játékból, a Wings of Liberty-ben pedig az egyik leginkább mellőzött egység volt. Én sem nagyon használtam carriert, de az egyik legpoénabb egység volt, kár érte...

BTW: Épp tegnap láttam Day9-nak ezt a műsorát, a végén a carrier-ek egészen váratlanul kapnak nagy szerepel. :D