2011-07-29

Lelkek háborúja

A Lelkek háborúja (War of Souls) Margaret Weis és Tracy Hickman trilógiája a Dragonlance világban. Három könyvből áll:
- A hanyatló nap sárkányai (Dragons of a Fallen Sun)
- Az elveszett csillag sárkányai (Dragons of a Lost Star)
- A lenyugvó hold sárkányai (Dragons of a Vanished Moon)

A három könyv egyben alkot értelmes történetet, külön-külön nem sok értelmük van. Az Elveszett Csillag szerepet kap a könyvekben, a másik két cím nemigen utal semmire.

A Lelkek háborúja trilógia A nyári tűz sárkányai után következik. Az ott ért véget, hogy sikeresen legyőzték a nagyon-nagyon gonosz Káoszt, de Tasslehoff Fúróláb életét áldozta és hősi halált halt eközben. Az istenek elhagyták Krynnt, Takhisis elmenekült a harcban, a többi isten pedig - bár legyőzték Káoszt - úgy döntött, jobb ha elhagyja a világot (és akkor nem is igazán értettem, hogy miért, de erre később fény derül). A mágia szép lassan eltűnik a világból, és az egész valahogy nagyon hasonlít A gyűrűk ura végére.

Hosszú idő telt el a káoszháború óta, és a világ valahogy nem olyan irányba halad, amerre kellene. Az emberek találtak új mágiát, de az is szép lassan hanyatlik, elszivárog. Valahonnan óriási, XXL-es sárkányok kerültek elő, és lényegében ők uralják Krynnt, majdnem mindenki nekik fizet adót. Van köztük egy agresszív vörös, egy galád zöld és egy kék, akit korábbról is ismertünk, mert Kitiara sárkánya volt Skie néven. (Rajtuk kívül más óriássárkányok is vannak, de velük nem találkozunk közelebbről.) Nemcsak azért különösek, mert nagyok, de azért is, mert felfalják a többi sárkányt, és valahogy ettől nőnek. A jó sárkányok persze eltűntek, mert ha baj van, ők valahogy mindig eltűnnek, és csak a végén kerülnek elő, hogy minden jóra forduljon.

A világ hanyatlik, és minden elfuserálódott. A szereplők bujdosnak, szenvednek és összevesztek egymással. A solamniai lovagok visszaszorultak, a sötét lovagoknál kiveszett a jó erkölcs, és egy könyvelő vezeti őket, bár ennek ellenére leigázták a qualinesti elfeket, a silvanesti elfek pedig szokás szerint bezárkóztak.

A történet központi figurája egy Mina nevű lány, aki egyszer csak megjelenik, és hozott magával egy igazi istent. Szent Johanna jellegű alakká válik, akit a titokzatos istenség sugallatait követve hadvezérré válik, és a csatákat sorra nyerve igázza le Krynnt. Időként meg akarják égetni, időnként feltámad, ahogy azt kell. Szerepel még néhány solamniai lovag, megjelenik Aranyhold, szerepet kap Tanis fia, a fiú anyja, Laurana, és rendkívül sok (néha túl sok) szó esik a két elf nép politikájáról. A főszereplők között megjelenik egy hangulatos sötét lovag karakter és egy szimpatikus fdsfdasfdas nem lehet kihagyni egy Dragonlance könyvből, akár élő, akár holt.

A szövevényes (és néhol zavaros) történet végén pont kerül a régi generáció majdnem mindegyik hőse sorsának végére, annyira, hogy még (szegény) Lord Soth is békére lel. Az istenek is ismét átrendeződnek, így megtudhatjuk, hogy Krynnen kevés illékonyabb dolog van az isteneknél.

Alapvetően teljesen korrekt Dragonlance trilógia, az ember pontosan azt kapja, amit vár; se többet, se kevesebbet. Azért döntöttem úgy, hogy most írok róla, mert kezembe került a folytatás első kötete, és írni akartam róla, mielőtt a következő könyvet elolvasom.

Ötös skálán: 3.

2011-07-27

Starcraft humor

A StarCraft játékhoz jókora közösség kapcsolódik, akik igen aktívan gyártják a különféle poénokat (is). Ezen az oldalon StarCraft-hoz kapcsolódó humoros videókat, dalokat szeretnék összegyűjteni.


What's This?
(Néha igencsak frusztráló, ha az ember folyton csak kikap... Ez segít nevetni rajta. :D)

A Starcraft 2 Song: A Viking's Lament
(avagy: A tériszonyos viking balladája)

FLY LIKE AIUR (M.I.A. - Paper Planes SC2 Parody)


Egy idióta karácsonyi nóta:
 

 Nert Alert: Banelings
 

Nerd Alert: SCV love song

Nerd Alert: Void Rays

(szintén ugyanezt a dalt parodizálja a Cheese Them is, de az meg sem közelíti a Void Rayst)

The Plastic League: Bad Terran (ET Parody)


Probes the One(szerintem is a probe a legaranyosabb és legcukibb egység, no de hogy egy probe ekkora mayer lehet...)

When I'm Grandmaster

"Give me free wins. Just retire
Take your cheesing back to Aiur
Build more bases. Take the map, bro
Use control groups, lear to macro"

All I do is stim



BanelingBBQ
A BanelingBBQ oldal nem dalokat, hanem rövid képregényeket tartalmaz, van köztük jónéhány fergeteges. 

Egyéb

Starcraft!

Most egy éve jelent meg a StarCraft2, és azóta rá vagyok cuppanva.

A már tíz éves StarCraft (1) is nagy kedvencem volt, de azt kizárólag gép ellen játszottam. Mindig is szerettem a valós idejű stratégiai játékokat (RTS, real time strategy), a StarCraftban az nyűgözött le, hogy a három nép (illetve faj) markánsan különbözik, ugyanakkor mégis egyensúlyban vannak. A WarCraft 1-ben és 2-ben az emberek és orkok egységei pontosan ugyanolyanok voltak, csak másképp néztek ki. A footman pontosan ugyanolyan paraméterekkel rendelkezett, mint a grunt, a lovag ugyanolyan paraméterekkel rendelkezett, mint a farkaslovas (a 2-ben ogre) stb, csak a varázslatok különböztek. Az Age of Empires sorozatban kismillió nép szerepel, de csak egészen apró különbségek vannak közöttük (1-1 spec egység, itt kicsit olcsóbb a lovasíjász, ott erősebb a lovag stb).

A StarCraft népei teljesen különböznek egymástól, nincs két ugyanolyan egység. Legjobban az emberek (terran) hasonlítottak az addigi RTS népeire: a paraszt építi az épületeket, az egységeket gyógyítani, illetve javítani lehet stb. A gyilkos óriásrovarok (?), azaz a zergek sokan vannak, nagyon sokan. Az egységek többnyire gyengébbek, de feláldozhatóak, és - mivel minden egység és minden épület élőlény - minden és mindenki gyógyul. A protossok (titokzatos földönkívüliek, csúcstechnológiával és meglehetősen kirekesztő vallással) egységei méregdrágák, de erősek, az utolsó parasztnak is védőpajzsai vannak (amelyek automatikusan feltöltődnek), de a sebesült egységeket nem lehet javítani.

A StarCraftben az volt a nagy, hogy az egymástól masszívan különböző fajok között is fenn tudták tartani az egyensúlyt. Egyik sem lett egyértelműen erősebb a másiknál, és minden trükknek létezett ellenszere.

Akkor nem tudtam, de a StarCraft (illetve annak BroodWar nevű kiegészítője) többjátékosos üzemmódja különösen nagy karriert futott be, a játéknak óriási kultusza lett, elsősorban Koreában. Így a tíz éves StarCraft is élő játéknak számított, rendszeresen rendeztek tornákat, ahol hatalmas pénzdíjakat lehetett nyerni, és megjelentek profi játékosok, akik abból élnek, hogy StarCraftot játszanak. (A StarCraft1 sorsát nem követem aktívan, de ezek minden bizonnyal most is igazak.)

A StarCraft2 megjelenése kapcsán gondoltam, belekóstolok ebbe a világba, különösen a másik játékos ellen való RTS-be, de jó nagy falatnak bizonyult. Lehet, hogy túl öreg vagyok hozzá, lehet, hogy túl kevés időm van játszani, de van, hogy folyamatosan elcsépelnek. A játék gondosan vigyáz rá, hogy hasonló képességű játékosokat sorsoljon ki egymásnak, én a legalacsonyabb (bronz) ligába kerültem, de legtöbbször ott is alaposan elpüfölnek.

A játéknak komoly elmélete van, kismillió weboldal foglalkozik StarCraft(2) stratégiák kiagyalásával, megvitatásával, felvett játékok közzétételével, elemzésével, StarCraft tanítással. Sokan egyfajta modern sakknak tekintik, és a szakkifejezések jelentős része is a sakk világából származik. Itt is jelentős szakirodalom foglalkozik azzal, hogy mikor, melyik neves játékos milyen új technikával állt elő, illetve ki hogyan reagált rá, és milyen eredménnyel. Néha ijesztő, amikor azt tapasztalom, hogy az én igen-igen gyengus szintemen is mennyire tudatosan kell játszani, és mennyit kell foglalkozni a játékkal ahhoz, hogy ne söpörjenek le a pályáról... azonnal... kezdők...

De a StarCraft2 akkor is szuper játék, akkor is rá vagyok cuppanva, csak kár, de nagy kár, hogy nem tudok vele jól játszani...

2011-06-20

Garmacor vére

Ígértem, hogy írok a Garmacor vére című MAGUS könyvről, amint elolvasom. Íme.

Két történet van a könyvben, egyik a Garmacor vére, a másik a Viharvizek, egy hosszabb novella (vagy egy rövid kisregény). Elkezdődik a Kardok és rendek című történet is, de az nem fejeződik be, hanem hirtelen megszakad, hogy vegye meg az olvasó a következő részt.

A Garmacor vére nem tetszett. Túl sok betű van benne, és most, hogy elolvastam, nem igazán emlékszem, miről is szólt. Isznak benne, meg verekednek, néha a kettőt egyszerre, néha külön-külön. Garmacor családja gyilkosait keresi, aztán kiderül, hogy sötét ármányok és nagy hatalmú lények munkálkodnak a háttérben, aztán ez a szál annyiban is marad. Utána egy cselszövés bonyolódik, számomra átláthatatlan viszonyok között, ahol Garmacor rendet rak. Nagy hangsúly van egy szerelmi szálon is, de nekem sehogy sem illik Garmacor figurájához: kiégett, részeges alak, és egyszer csak kiderül, hogy hősszerelmes, és van egy nő, akire mindig is vágyott, és akinek a fejvadászfalvak kiirtása közben - ahol lelkileg meghalt - is szerelmes verseket gyűjtött. (A következő részben valószínűleg majd az lesz a meglepetés, hogy kiderül, van egy fia is.) Számomra ez nincsen összhangban a Garmacor címere című könyvben megismert figura jellemével.

A Viharvizek független történet, egy epizód, miközben Garmacor a családját lemészárló, nagy hatalmú, titokzatos lényeket üldözi. Tetszett, ez is egy olyan kicsi, egy-két ötletre épülő, kompakt kis történet, mint a Garmacor címere novellái. Nincsen túlbonyolítva, így hangulatos tud maradni. Megjelenik benne nagyon híres ynevi kalandozó, aki rendet rak, és mindet megold, és ez néhol bosszantó. Itt is van szerelmi szál, ami számomra kicsit agyonvágta a másik történet szerelmi szálának fennköltségét. A legfurább, hogy Garmacor passzív szereplő, aki - bár időnként legyak egy-két gorvikit - csak úgy sodródik, történnek vele az események.

A könyv oldalainak jelentős részét a  GIGANTIKUS függelék teszi ki, amelyből az ember mindet megtudhat Shadonról és Gorvikról (a könyvben érintett országokról), amire soha nem volt kíváncsi. Szerencsére a könyv függelék nélkül is érthető (legalábbis nekem sikerült), és nem kellett folyamatosan lapozgatnom, hogy mit is jelentenek a kutykurutty ynevi fantasy kifejezések.

Igazság szerint a Garmacor címere sokkal jobban tetszett. Az kis történetekből állt, mindegyik önmagában kerek egész volt. A magányos, iszákos, kiégett, de nagyszívű zúzógép Garmacor szeretetreméltó figura volt. A maga módján a legvége is érdekes csavar volt: a kőkemény vértes gyalogos menten összecsuklik, amint egy igazán félelmetes ellenféllel, a saját anyjával kell szembenéznie. (Tudom, ez a második könyv, a Garmacor vére felvezetés volt, de a maga módján akkor is kerek egész.)

A Garmacor vére cselekménye bonyolult, össze-vissza nyúlik, de végül nem megy sehova. Garmacorról pedig kiderül, hogy tartozott valahova, valakikhez, akiket - szerintem - igenis cserbenhagyott, miközben az előző regényben a koronavárosban vedelt és önmagát sajnálta. Ez némiképp csökkenti a magányos hős szeretetre-méltóságát.

A könyv utolsó sorai szerint hamarosan megjelenik a következő rész, a Garmacor csatája, de az az igazság, nem csigázott fel különösen.

--

Fura mód az egész könyvben "ariánus"-nak hívják a Ranagol-hívőket. Nem tudom, miért nem lehet a dolgokat a nevükön nevezni. A valóságban sokféle neve van a dolgoknak, de ez egy fantasy mese, lehetne egyszerűbb. Érdekes, hogy közben olvastam Robert Graves A vitéz Belizár című könyvét is, ott is folyton "ariánus"-okat öltek, de az ott mást jelentett.

2011-06-04

William Gibson: Neurománc / Neuromancer

Valamikor a 90 években közepe táján olvastam a Neuromancer című regényt, és annak idején játszottam az azonos című C64-es játékkal is. (Mármint Neuromancer volt a játék címe, nem pedig "azonos". :P) A közelmúltban újraolvastam a könyvet. Nagy fekete könyvként jelent meg, rajta egy nénivel, akinek drótok lógnak ki a fejéből, és a Neuromancer két folytatása, a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive is szerepel benne. Nagyon érdekes volt újraolvasni.

Sok scifi a technológiáról szól, és így nagyon gyorsan elavul. Az igazán jó scifik nem a technológiáról szólnak, hanem az emberről, és ezért tudnak időtállók maradni. Számomra ilyen, nem technológiáról szóló scifi az Alapítvány (Asimov) és a Dűne (Frank Herbert).

Bár a Neuromancer nagy mértékben szól a technológiáról, mégsem avult el. Mindössze arról van szó, más ma olvasni, mint régen volt, hiszen a 84-ben leírtak egy jelentős része megvalósult. Szerepel a könyvben az Internet (csak cyberspace-nek hívják), szerepelnek hackerek (csak cowboynak vagy zsokénak hívják őket), és szerepelnek tűzfalak, IDS-ek (csak másképp, ICE-nak hívják őket). A valóságban nem kapcsolódik az Internet az emberek agyára (legalábbis nem közvetlenül :P), és nem halnak meg emberek netezés közben, de igenis vérre menő csaták folynak. Szintén bejött az óriáscégek szerző által jósolt dominanciája, a tudásért és a tudósokért folytatott küzdelem, az erődként működő kutatóközpontok, a mindenütt jelen lévő plasztikai sebészet, és az, hogy néha már-már szándékosnak és bűnnek számít, ha valaki csúnya. Ma már nem azért számít különlegesnek a könyv, hogy mennyi furcsaságot talált ki az író. A tartalma sem számít annyira egyedinek máma, hiszen rengetegen klónozták időközben. (Apropó, nem is tudtam, hogy a Johnny Mnemonic szervesen kapcsolódik a Neuromancerhez.)

Ugyanakkor a Neuromancer nemcsak technikáról szól. Az ember és a gép közti határvonalat járja körül. Szerepelnek benne emberek és gépek, gép, aki emberré válik, ember, aki géppé válik, és sok más szereplő, aki az ember és a gép közötti átmenetben tart... valahol, valamelyik irányban.

A Count Zero (megpróbálták fordítani a címet, de nem sikerült) és a Mona Lisa Overdrive (meg sem próbálták fordítani a címet) a Neuromancer folytatásai, őket most olvastam először. Az igazi a Neuromancer, de ők ketten is szépen folytatják az ember-gép gondolatmenetet.

Nem tudom, a 80-as években mennyire tűnt vadnak és őrültnek az az ötlet, hogy az emberek számítógépes programokat fognak vudu istenként tisztelni, de néha úgy érzem, nagyon-nagyon közel állunk hozzá. :)

2011-06-02

Miért olyan pocsékok a MAGUS regények?

Nagyon szeretem a MAGUS szerepjátékot, de sajnos könyvek, regények is kaphatóak, amelyek Yneven, a MAGUS világában játszódnak. Ha könyvesboltban MAGUS regénnyel találkozom, időnként rám tör a vágy, hogy megvegyem. Sajnos, általában jobban jártam volna, ha inkább leültem volna egy sarokba, és megvártam volna, hogy elmúljon az a bizonyos vágy.

Mégis, miért olyan pocsékok a MAGUS könyvek?

A regény és a kaland más műfaj. Sokszor ordít a könyvről, hogy egy kalandból készült, de a kaland egy az egyben nem lesz jó regény. A kaland célja a játékosok szórakoztatása, míg a regény célja az olvasó szórakoztatása.

A kalandban általában különböző fajú, kasztú, színű, szagú és vallású kalandozók kerülnek egymás mellé, és együtt próbálnak megoldani valamilyen feladatot. Minden játékos kiválaszthatja, hogy miféle jószággal játszik, és aztán azzal nyomulhat. Néha a szereplők cívódnak, összevesznek, összeverekednek, bár nem szerencsés, ha ez a játék rovására megy.

Ezzel szemben a regényhősöktől elvárható, hogy sorsuk és jellemük legyen, és ennek megfelelően viselkedjenek. Nagyon furcsa, amikor egy regényben különféle csapatok találkoznak egymással, az egyes csapatokból kiválik egy-egy karakter, és ők elkezdenek összetartani, a saját csapatukkal pedig bizalmatlanok. Egy ideig vakarom a fejemet, hogy mi ez az egész, aztán rájövök, hogy ja persze, a játékos karakterek (JK-k) összetartanak, és a nem játékos karaktereket (NJK-kat) közösítik ki.

Időnként előfordul, hogy vadidegen, esetleg ellentétes/ellenséges csoportokba tartozó kalandozók találkoznak egymással, és már várná az ember, hogy összecsapnának, és mészárolni kezdenék egymást, ehelyett ezek összeborulnak, barátságosan üdvözlik egymást, majd búcsút intenek, és elválnak útjaik. Az ember nem érti, nem érti, aztán rájön, hogy az író épp egy másik saját karakterét írta be a regénybe mellékszereplőként, és a két kalandozó azért nem gyilkolta le egymást, mert ugyanaz a játékos tartozik hozzájuk.

A kaland interaktív. A jó kaland szépségét az adja, hogy a kalandozó tetszése szerint jön-megy, és azt csinál, amit csak szeretne. Ha a kalandozó egy zárt dobozt talál, megpróbálhatja kinyitni a zárat álkulccsal, összetörni (a kalandozók mindig össze akarnak törni dolgokat), felfeszíteni, megrázni és belehallgatózni, megnyalni, összetörni (mert elfelejtette, hogy ezzel már próbálkozott), fejjel lefelé fordítani, összetörni (mert megint elfelejtette, hogy ez már volt), és végül rájön, hogy mindvégig ott volt a zsebében a doboz kulcsa. Egy kalandban ezt poén végigpróbálgatni, de nem túl érdekfeszítő regényben olvasni, ahogy más próbálkozik.

A kalandot a kalandozók néha elbaltázzák, és ekkor semmi nem jön ki belőle. A kalandozónak joga van hozzá, mert a kalandozó a mesélővel (kalandmesterrel) együtt alakítja a kalandot. Mesélőként néha hagyom is, hogy a kalandozók "tönkretegyék" a kalandot, akár azzal, hogy elkerülik, akár azzal, hogy megölnek egy kulcsszereplőt, akár azzal, hogy lemészároltatják magukat, akár azzal, hogy túl könnyen megoldják a kalandot, mert találnak egy olyan "kreatív" megoldást, amelyre a mesélő nem gondolt. Ilyenkor - leszámítva azt az esetet, amikor a csapat egytől egyig visszajutott a lélekvándorlás körforgásába - szép fokozatosan átcsorgunk egy másik mesébe, mert mese van bőven. Ha az eredeti meséből még maradt valami, majd beleszövöm egy másikba legközelebb. Egy kaland esetén ez jó és szép, szerintem ilyenkor nem is megy tönkre igazán a kaland, csupán a játékosok erőteljesebben formálják maguk körül. Ugyanakkor gondoljunk bele, mekkora méreg lenne, ha a Három testőr egyik első oldalán d'Artagnan véletlenül megcsúszik, leesik egy lépcsőn, nyakát töri, és a könyv összes többi oldala üresen marad. Regényben nem poén elbaltázott kalandokról olvasni, ahol a cselekmény nem ment semerre.

Néha az a baj, hogy túl sok zsúfolódik bele egy regénybe, túl sok különféle szerzet, olyanok, akik valószínűleg soha nem találkoztak volna egymással. Ynev összes nagyhatalma egyszerre kavar, és minden túlbonyolódik. Kalandban ez elmegy (bár vallom, hogy az egyszerű kalandok az igazán jók), de felesleges az egész "Zöldkönyv" összes népét és fajzatát belevenni minden regénybe, sokkal reálisabb és kezelhetőbb lenne, ha egy könyv csak néhány népségről szólna.

És végezetül: Szinte minden MAGUS regényt telis-tele raktak idióta ynevi spec. szakkifejezésekkel és más furcsaságokkal. Ez csak egy ideig gazdagon kidolgozott háttér, egy idő után már zavaró, ha perfektnek kell lennem a toroni nyelvből ahhoz, hogy megértsem a történetet. Elhiszem, hogy ez reális, történelmi regényben ugyanez néha jólesik, de fantasy regényben kifejezetten bosszant, ha minden második szót nem értek. Ugyanez igaz arra is, ha sok más könyvet is el kellett olvasnom ahhoz, hogy megértsem az Abaszisz és Toron zűrös viszonyai mögött meghúzódó politikai cselszövést, vagy értékelni tudjam egy "Ynev történelmében nagy alak" hirtelen felbukkanását a regényben. Fantasy könyvet azért veszek, mert szórakozni akarok.


Így visszaolvasva látom, alaposan megzúztam szegény MAGUS könyveket. Kárpótlásuk ki szeretnék emelni néhány példát, mint pozitív kivételt. Nagyon tetszett például:
  • A renegát (Dale Avery), mert bár a fenti jelenségek nagy része megtalálható benne, valahogy mégis remekül eltalálták az arányokat.
  • Garmacor címere (Wayne Champman), mert "egykarakteres" lévén a fenti jelenségek egy részére immunis volt, így több novella nagyon tetszett benne. 
(Ez utóbbinak most kezdtem el olvasni a folytatását, ha a végére érek, elmesélem, hogy tetszett-e.)

2011.06.20. Elolvastam, írtam is róla.